Hétköznapi mókuskerék 4 gyerek ölelésében

Az idilli kirándulós fotók mindig meghozzák a kedvem egy kis kiruccanáshoz. Pedig gyerekkel készülődni és elindulni tapasztalataim szerint inkább kőkemény hadba vonulás, mint móka és kacagás. Pláne néggyel. 

Ráadásul alig érkezünk meg, a lányok (2 és 5 évesek) már el is fáradtak, a fiúk (9 és 10 évesek) viszont a világ végére is elmennének, hogy mindent IS felfedezzenek. De ne szaladjunk ennyire előre, először ugyanis a kocsiig kéne eljutni.

Miközben Férjjel a reggeli készülődés sűrűjébe vetjük magunkat, nekem azon (is) pörög az agyam, hogy milyen szállítóeszközt rakjak be a legkisebbnek. Ott van például a babakocsi. Épp reggelizünk, amikor Hármas cseppet sem nyugodtan és halkan közli, hogy nem szendvicset kért, hanem gabonapelyhet.

Ezt Egyes és Kettes egyértelműen cáfolja, mire Hármasnál eltörik a mécses, feláll az asztaltól, és úgy dönt, inkább nem is jön velünk, sőt, világgá akar menni. Mert a bátyjai szerint hazudik. Szóval, semmi extra, csak egy átlagos reggel. Férj kezeli a szituációt, én etetem tovább Négyest, és gondolatban visszatérek a babakocsihoz.

Hattagú család vagyunk, hétüléses autóval. A hetedik ülés helyére a cuccainkat pakoljuk, vagyis a babakocsi is ide fog kerülni. Ha „csak” kirándulni megyünk, végül is rendben van a dolog. De ha ajándékokat meg kaját vagy egyéb cuccokat is viszünk, akkor le kell, hogy mondjak róla, mert kell a hely.

Időközben („Kell kabát! Nem, tuti nem veszek kabátot! Az a nadrág koszos, vegyél másikat! Nem, anya, jó lesz az!”) Egyes és Kettes már fel is öltözött. A túl nagy zaj – Hármas elégedetlen a saját ruháival, ezért elkezdi kirámolni a két mérettel kisebb Négyes szekrényét – mérséklése és az idegrendszerünk megóvása érdekében Férj kiküldi a fiúkat a levegőre. Amíg én Négyest öltöztetem, addig ő Hármast intézi.

Szóval helyhiány miatt olyanban gondolkodom, ami akár a táskámba is befér. Mondanátok sokan, hogy kendő! A gyerek közel lehet hozzád, nem sír, te pedig meg tudod fogni a kávédat. Vagy a borodat. De ha genetikai vizsgálatnak vetnének alá, az eredményben a „kendővel való összeférhetetlensége genetikailag kódolva” szerepelne. Nemcsak a kötés miatt, mert azt idővel úgy-ahogy megtanultam, de az is zavart, hogy felgyűrődött alatta a ruhám, és állandóan összeizzadtam a gyerekkel.

Mostanra mind a négy gyerkőcön van ruha, és meghallgattuk a “nem akarok fogat mosni” című örökzöld slágert is. Kimegyek, szólok a fiúknak, hogy indulás. Amikor meglátom őket, a szemeim picit tikkelni kezdenek, mert épp a fűben fetrengve bunyóznak. Mindkettő csupa víz meg fűfolt, mehetnek átöltözni. Mi addig berakjuk a lányokat az ülésekbe, a cuccokat meg a csomagtartóba.

Férj szerint már ne menjek vissza, mert végre mindenki a kocsiban ül. Inkább fogja majd ő a kezében Négyest. Amiből persze úgyis az lesz, hogy mivel a gyerek engem akar majd, ezért az én kezem, hátam meg derekam fog leszakadni, amitől rövid időn belül bizony idegállapotba fogok kerülni.

Ezt megelőzendő, az utolsó utáni pillanatban visszaszaladtam, és betettem a táskámba a Hoppmanó csípőülőkét. És milyen jól tettem! Megszámlálhatatlan alkalommal volt már olyan, hogy nem akart beülni az az áldott jó gyermek a babakocsiba, és azt sem hagyta, hogy magamra kössem. Bezzeg a karon ülés az nagyon bejön neki bármikor, bárhol és bármeddig.

Félreértés ne essék, én ezt egyáltalán nem érzem tehernek, mert igenis vannak pillanatok vagy helyzetek, amikor a piciknek kell a bújás, a testközelség. Velem ellentétben viszont a karom és a derekam annyira nem örül ennek, de a csípőülőke erre is nagyon jó megoldás!

Szuperkényelmes, nem is érzem, hogy rajtam van. Nem szakad le a karom, nem kap egyoldalú terhelést a gerinc, mert nem kell kitolni oldalra a csípőt, szóval nemcsak édesanyaként, hanem Fitmummy pre- és posztnatális trénerként is teljesen beleszerettem!

Miközben elégedetten konstatálom magamban, hogy mekkora ötlet volt mégis betenni a Hoppmanós ülőkét, már hallom is hátulról a „hagyd abba, ne nézz rám, mert idegesítesz” szólamokat. Az első „hány perces az út” és a „mikor érünk oda” kérdés is felhangzik.

Erre pedig úgysem lehet megfelelő választ adni, mert a 10 perc is ugyanakkora elégedetlenséget képes kiváltani, mintha azt mondanád, 6 óra múlva érkezünk meg. Úgyhogy gondolatban már egy hangszigetelt, mégis jól szellőző, átlátszó búránál járok, amivel tökéletesen elszeparálhatóak lennének egymástól a hátsó ülésen balhézó gyerekek. Micsoda piaci rés!

Polgár Georgina

Nyitókép: Polgár Georgina