Home office anyaként: Amikor egy 4 éves a munkatársad!

És megint helyben vagyunk: újra kezdődik a félelem és rettegés – home office-ban vagyok itthon a gyerekkel. És piszok nehéz. Mindannyiunknak.

Nekem azért nehéz, mert egy 4 éves izgő-mozgó gyereket kellene lekötnöm úgy, hogy közben viszem a háztartást, főtt ételt prezentálok, és persze a munka világában is helyt kell állnom. És kimondom: soha életemben nem éreztem még ennyire fáradtnak magam, mint mostanában.

Persze nehéz a fiamnak is, hiszen tele van energiával, és a nap 24 órájában csak játszana velem. És nem érti – mert még nem is értheti – hogy anya miért nem elérhető, miért nem kapható erre.

Az idegrendszeri károsodás elkerülése érdekében kellett találnom valamit, ami átsegít ezen az időszakon. Ezért aztán kineveztem a fiamat az új kollégámnak, és munkaidő alatt igyekszem így viszonyulni a hétköznapokhoz. És hogy néz ki most egy napunk? Csak figyelj!

Reggel 6:30-kor én még ájultan alszom, azonban az új kollégám tele van tettvággyal. Úgy dönt, ideje azonnal felkelteni mindenkit. Ezért aztán mellém fekszik, és a lábujjait a számba tolja. Érzem, ma is hosszú nap vár ránk.

7 körül közösen reggelizünk a kantinban. Én még csak a második kávémnál tartok, és próbálom rendezni a gondolataimat, de ő már veszekedik a konyhásokkal. Hangosan kifogásolja, hogy a kakaóját nem a kisautós bögréjébe kapta, márpedig ő azt csak abból hajlandó elfogyasztani. Áttöltöm a kisautós bögrébe a kakaót, de már késő. Sértődötten közli, hogy neki így már nem kell, készítsek egy újat. Akkor megiszom én – gondolom -, és beleiszok.

7:05 Ordítva sírni kezd, hogy miért ittam meg a kakaóját, hiszen az az övé. Hosszú meetingbe kezdünk arról, hogy igazából nem is ittam bele, csak megkóstoltam, hogy elég meleg-e. Bő 10 perces, feszes tárgyalás után konszenzusra jutunk: elfogadja az indítványom, és hajlandó meginni a saját kakaóját – a kisautós bögréből.

7:20 Nekem adja a kakaót, mert 2 korty után rájött, hogy inkább gyümölcslevet inna.

7:35 Befejeztük a reggelit, vár a munka. Már éppen indulna az irodájába, mikor figyelmeztetem a céges dress code-ra. És emlékeztetem, hogy ez a vállalat nem nézi jó szemmel, ha az alkalmazottak mezítláb és pizsamában dolgoznak. Dühöngve kifejti a véleményét, és közli velem, hogy: „Na, azt már nem!” Ő aztán nem hajlandó feladni az egyéniségét csak azért, hogy a társadalom értelmetlen, konvencionalista elvárásainak megfeleljen.

7:43 Mégiscsak hajlandó felöltözni, azzal a kikötéssel, ha én adom fel rá a zokniját. Ezt túlontúl intimnek érzem, de meggyőz róla, hogy ne jelentsem a dolgot az etikai bizottságnál.

8:00-kor már úgy érzem, mintha évek teltek volna el az ébredés óta. Hitetlenkedve konstatálom, hogy baszki még csak reggel 8 van.

8:00 és 9:00 között körbevezetem az irodájában, és eligazítást tartok az aznapi feladataival kapcsolatban. Megmutatom a munkaeszközeit, és támpontokat adok neki, hogy az önálló feladatvégzés zökkenőmentes legyen. Nagyon lelkes, és úgy dönt, a papírmunkával kezd. Én végre felnyitom a laptopom, leülök dolgozni.

9:20-kor váratlanul megjelenik az irodámban, és hangosan dalolva pörög a saját tengelye körül, majd megkérdezi, hogy én is látom-e, ahogy forog az iroda négy sarka. Szerintem titokban iszik munkaidőben.

Újabb 20 perc elteltével a nevemet százszor elismételve jelzi, hogy meetinget szeretne tartani. Arra kér, mondjak el mindent, amit csak tudok a dínókról – egy prezentációt szeretne készíteni a vezérkar számára. Sűrű bocsánatkérések közepette, hogy most nem tudok erről összefoglaló kiselőadást tartani, a rendelkezésére bocsátom a szakirodalmat. Elégedettnek tűnik, a dínós újságot megfelelőnek találja a célra.

Nem telik el sok idő, újra szüksége van rám. Azt mondja, hogy a prezije bemutatásra alkalmas legyen, bele kell élnie magát a topicba. Megkér, hogy segítsek neki bunkert építeni a díszpárnákból – onnan szeretne tovább dolgozni. Egyébként pedig kísérjem el a wc-re, de közben a lelkemre köti, hogy ne tekerjem le a wc-papírt, mert azt ő szereti csinálni. Eszem ágában sem volt letekerni.

11:00-kor úgy érzem, friss levegőre van szükségem. Az új kolléga már egy ideje úgyis színes ceruzákat szurkál a zoknimba az íróasztalom alatt. Megkértem, hogy ezt hagyja abba. Azonban ő duzzogva közölte, hogy márpedig sem ezekkel, sem a szövegkihúzó filccel nem lehet rendesen dolgozni. Meginvitáltam, hogy tartson velem egy sétára.

Ettől nagyon boldog lett, örömében megdobált a nőnapra kapott virágom szirmaival, majd zavarbaejtő örömujjongással a kijárat felé rohant.

12:00-kor újra a kantin felé vesszük az irányt. Bár ő nem tud az ebéddel foglalkozni, megállás nélkül, szinte egy levegővétellel számol be a projektjének ütemtervéről. De én észrevettem, hogy titokban, amikor nem figyeltünk, a borsószemeket az asztal alá dobálta.

13:00-kor megkértem a másik rangidős kollégát, hogy most mentorálja ő az új munkatársunkat picit. Valamit dolgoznom is kéne, én már idegroncs vagyok, és még előttünk van az egész délután. Ráadásul este 6-ra hazavár a családom. Még velük is foglalkoznom kell egy picit.

Nyitókép: Unsplash