Katás művészként így érzem magam most…

Kedvem lenne leszakadni a jelenről. Lecsatlakozni a világunk köldökzsinórjáról, amin keresztül a tömény agressziót és gyűlöletet adagolják. Keserű íze van, mint az Algopyrinnek, mint amikor picit tovább tartod a nyelveden, mielőtt leöblítenéd. 

Én ebből nem kértem, már fáj tőle a gyomrom. Szeretném kikapcsolni az internetet, de úgy, hogy az agyam egyik barázdájában tárolt szelektív hulladékgyűjtőből is valaki ürítse ki az infókat, amiket eddig szorgosan oda gyűjtögettem a Facebookról. Ha felsőbb utasításra gondolkodnék és éreznék, akkor most saját magamat kéne teljes szívemből megvetnem és gyűlölnöm.

Ezt csepegtetik az infúzióból és hamarosan lekapcsolnak a gépről, ha nem szedem össze magam. Ha nem szeretem össze magam. Olyannak látom most a világot, mint amikor összeesik valaki a metróaluljáróban és simán átlépnek rajta az emberek. Párizsban ez megtörtént velem. Elbotlottam és leszánkáztam a metrókijárat tetejétől a lépcsősor aljáig, ahol elterültem, mint egy krumpliszsák.

Ínszalagszakadásom lett, percekig nem bírtam felállni, annyira fájt a lábam. Senki nem segített fel, de még csak meg sem kérdezték, hogy jól vagyok-e, pedig látták, ennél látványosabban kevésbé lehetett volna elzakózni. Valahogy így érzem most magam abban a pillanatban, ahogy végigpörgetem a híreket. De már bele sem kell olvasnom, elég ha egy pillantást vetek a címekre vagy pár ismerős bejegyzésére.

Rohadtul elegem van, de a kezdeti dühömet egy tehetetlen szomorúság veszi át szép lassan. A terapeutám mindig azt mondja: a fájdalom állandó, a szenvedést mi választjuk. Ez most pont az a szitu – de basszus, k*rva nehéz most meglátni az élet szép dolgait, amikbe kapaszkodhatnánk. Mert tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Hogy nem számítok, hogy kollektíve értéktelen vagyok.

FORRÁS: UNSPLASH

Hogy bűnös vagyok valamiért, amit soha nem követtem el, de cipelnem kell a terhét. Mert amikor mikro szinten futok bele ezekbe az állapotokba – ráébredek, hogy soha nem voltam igazán fontos annak a férfinak vagy a saját anyámnak -, az rohadtul tud fájni. De továbblépek, ott vannak a barátok, ki lehet beszélni vagy írni magamból a fájdalmat. Bele lehet temetkezni a munkába, hobbiba, el lehet szépen csendben gyászolni.

De amikor egy egész nemzet mutat ujjal rád, és az átkok a munkádat és a hobbidat is beszennyezik, és a barátaidból is számkivetettek lesznek, az úgy talán picit nehezebb. Én most először találkozom ezzel a helyzettel, nem ismerős, nincsen rá bevált megküzdési stratégiám. Az első szakítás meg pofon mindig egy hidegzuhany, aztán legközelebb már okosabb vagy.

Puha takarók és illatos párnák között szeretnék álmodni kis rájákról, amik a tengerfenéken madarat imitálva repülve úsznak. Láttatok már ráját élőben? Tényleg olyanok, mintha repülnének a vízben. Szeretném érezni, ahogy a bukóra nyitott ablakon beáramlik az esős, friss levegő és én lehetek lusta. Szeretném érezni, hogy jó helyen vagyok, hogy megbecsülik a munkámat, hogy elismerik a teljesítményemet.

Hogy érdemes volt ide születnem, mert egy szerető közösség tagja lehetek.

Ahol bátran fejlődhetek, szárnyalhatok. Hiszen ha én szárnyalok, azzal másokat is erre inspirálok, másokat is tudok húzni mindig feljebb és feljebb. Szeretném elhinni, hogy mindez elérhető a valóságban is – és nem csak egy vágyálom. Szeretném újra biztonságban érezni magam.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂