Kegyetlenség bevallani a párodnak, hogy félreléptél?

Régen egy tapasztalatlan, naiv lány voltam, aki vakon hitt a szerelemben. Hittem a férfiakban, a boldog jövőben, de leginkább az érzések erejében. Bár körülöttem mindenki szánakozó tekintettel nézett rám, és javíthatatlan álmodozónak neveztek, bennem mégis sziklaszilárd bizonyosság diadalmaskodott.

Nem engedtem, hogy bárki összetörje a saját valóságomat. Szentül meg voltam győződve arról, hogy előbb-utóbb megtalálom szívem hercegét. Aztán ahogy múltak az évek, cserélődtek mellettem a férfiak, és ezzel együtt változtam én magam is. Rájöttem, hogy egy kapcsolatban mindig vannak jobb és rosszabb időszakok, és gyakran csak hatalmas küzdelmek árán lehet megmenteni.

Azt hiszem, küzdésben sokat letettem az asztalra. Hogy finoman fogalmazzak, elég viharos elválásaim voltak. Általában az exeim hűtlensége volt az egyik fő szakító ok, amiről mindig is azt gondoltam, hogy a legocsmányabb, legaljasabb dolog a világon. És hogy én soha nem lennék képes ilyesmire. Aztán az éveken át tartó „se veled se nélküled” románcomba egyszer csak felbukkant a csábító kísértés.

Ráfoghatnám rengeteg mindenre, de nem akarom, felesleges lenne bűnbakot keresni. Nem volt könnyű beismernem, hogy tévedtem önmagammal kapcsolatban: nem vagyok annyira gerinces és ellenálló, mint hittem.

 Egy alkalmi botlást nem mindig kell bevallani

Mielőtt keresztre feszítenének a nagyerkölcsűek, leszögezném: egyetlenegyszer léptem félre, és másnap bevallottam a páromnak. Utólag már azt mondom, óriási hiba volt. Én megkönnyebbültem, az ő nyakába viszont olyan terhet pakoltam, amivel képtelen volt megbirkózni. Hiába próbáltam kisebbíteni a liezon súlyát, szegényke teljesen belebetegedett az egészbe.

(Csak jóval később tudtam meg, azt is másoktól, hogy évekre elzárkózott mindenféle ismerkedéstől, lehetett bármilyen aranyos, kedves, helyes az illető.) Abban a szituációban túl őszinte voltam, utólag egészen biztosan másképp csinálnám, vagy legalábbis finomítanék az igazságon.

 Nem ostorozom magam egy rossz döntés miatt!

Igen. Követtem el olyan dolgot a múltban, amire nem vagyok büszke, de nem egy rossz döntés határoz meg engem. Nem vagyok hajlandó vezekelni és lehajtott fejjel járni azért, mert mások ezt várják el tőlem. Szerintem az a legnagyobb baj, hogy az emberek szeretnek ítélkezni mások felett.

És ahelyett, hogy beleképzelnék magukat a helyzetbe, gondolkodás nélkül leringyóznak bárkit. Olyan mély sebet ejtve ezzel az illetőn, aminek elviseléséhez nem biztos, hogy elég erős. Történt már velem ilyesmi, tudom, miről beszélek. Szóval akkor, a szégyenben való dagonyázás helyett inkább arra összpontosítottam, hogy később jobb döntéseket hozzak.

 „Aki egyszer félrelépett, megteszi újra.”

Na, ez az a mondat, amitől falnak megyek! Én is mondhatnám néhány exemről, hogy a lúzer mindig lúzer marad, mégsem teszem. Szerintem az efféle közhelyes baromságoknak nincs értelme. Minden kapcsolat más, és ahogy fejlődünk, változunk, mi magunk is mások leszünk a következőben. Én vagyok rá a bizonyíték.

Jelenleg ugyanis egy olyan férfival élek együtt, aki bízik bennem, és feltétel nélkül elfogad. Boldog vagyok mellette, és minden nap teszek azért, hogy ez így is maradjon. Tisztában vagyok ugyanis azzal, milyen könnyen kihunyhat a szenvedély, ami könnyen vezethet hűtlenséghez.

 Én vagyok a felelős az életemért

Engem is sokszor átvertek már, az egyik exem például a közvetlen kolléganőmmel kavart a hátam mögött. Akkor pokolian fájt, de tanultam belőle. Ha attól teszem függővé a boldogságomat, hogy mások hogyan bánnak velem, esélyt adok arra, hogy érzelmi manipuláció áldozatává váljak. A lényeget összefoglalva: aki nem rendelkezik egészséges mértékű önszeretettel, az soha nem fog tudni kiteljesedni. Sem a saját vágyai megvalósításában, sem a kapcsolatában – így pedig a kudarc szinte borítékolható.

Nyitókép: Unsplash