Keserű 40-es nő lettem, hogyan változhatnék?

A napokban a kezembe került egy fénykép. Kb. húsz éve készült Marokkóban, az óceán partján. Az a csavart elejű, kék fürdőruha van rajtam, amit őrülten imádtam, mert kiemelte a szemem színét.

Még arra is emlékszem, hogy másnap hajnalban indultunk útnak Marrákesbe, és olyan izgatott voltam, hogy egyetlen falatot sem tudtam lenyelni. Ahogyan a megsárgult fotókat nézegettem, és visszagondoltam a csodás élményekre, az jutott eszembe, mennyire gondtalanul éltem. Utaztam, buliztam, shoppingoltam és szeretkeztem éjjel-nappal.

Nem görcsöltem semmin. Tényleg. Se munkán, se esküvőn, se gyereken, egyszerűen élveztem a fiatalság mérhetetlen szabadságát. Persze nem csak a partizásról szólt minden. Akkoriban kezdtem el bontogatni a szárnyaimat a pénzügy világában, és nagyratörő álmaim között szerepelt, hogy néhány év múlva a saját kis birodalmamat fogom irányítani.

Ehhez pedig megvolt bennem a lelkesedés, a magabiztosság, az „ide nekem az oroszlánt is” attitűd. Miközben ujjaim a fotóalbumon időznek, elönt a nosztalgia és a düh. Vissza akarom kapni a régi énemet. Olyan felszabadult voltam! Minden apróságnak tudtam örülni: tavasszal a kinyitott teraszoknak, nyáron a tengernek, ősszel a gyönyörű színeknek.

A szerelmi ügyeimhez is teljesen másképp viszonyultam. Fel mertem vállalni az érzéseimet, és mertem szívből cselekedni. Nem fuldokoltam a bizalmatlanságtól, a hitetlenségtől, állandóan attól rettegve, hogy a kedvesem talál valaki mást, aki sokkal viccesebb és csinosabb nálam. Azt hiszem, legjobban az a görcsmentesség hiányzik, ami hihetetlenül élvezhetővé és könnyűvé tette a párkapcsolataimat.

FORRÁS: PEXELS

Nem értem, mi történt velem. Úgy érzem, képtelen vagyok egyenesbe állítani a saját iránytűmet, folyton a múlt és jelen határán billegek. Szeretnék újra ugyanazzal az energiával és erővel létezni, mint a húszas éveimben. Tisztában vagyok azzal, hogy az idő mindenkit megváltoztat – átalakítja a külsőt, lenyomatot hagy a lélekben.

Mégis erre vágyom, de legbelül komoly vívódáson megyek keresztül, mert tehetetlen vagyok. Egy olyan nő néz vissza reggelente rám a tükörből, akivel nem tudok azonosulni. Nézem az orrát, a szája körüli ráncokat, a homlokába hulló tincseket, és idegennek látom. Nem tudok leolvasni örömöt az arcáról.

Hiányzik a szeméből az a féktelen csillogás, ami egykor elbűvölte a férfiakat.

Hiányzik belőle a kíváncsiság, az új megismerésének vágya, ami egy tűzhányó hevességével tört ki régen. Ennek a valakinek ott a tükörben nincsenek tervei, vágyai, reményei. Már nem várja a tavaszt, nem érdekli az ébredő természet, az újjászületés. Az egykori önfeledt, bohém lány mára elsőrangú problémagyárossá amortizálódott, akiből csak úgy árad a keserűség és a reménytelenség.

Fáj kimondani, de az elmúlt években annyi rossz történt velem, hogy immunis lettem az élet szépségeire. A legfélelmetesebb dolog pedig az, hogy csak én dönthetem le az átkozott falakat. Ez az egyetlen módja annak, hogy megszabaduljak a múlt béklyóitól, és beengedjem a fényt.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂