Későn értettem meg, hogy ajándékokkal szerettél

Manapság rengeteg helyen olvashatunk a különböző „szeretetnyelvekről”. Hogyan vedd észre, a másik milyen eszközökkel mutatja ki az érzelmeit irántad, meg tudod-e fogalmazni, mi a te „szeretetnyelved”…

De mi van akkor, ha ezt egész egyszerűen nem sikerül észrevenned? Vagy éppen, pontosan látod és érzed is, de mégsem beszélitek ugyanazt a „nyelvet”? Egy korábbi párom folyamatosan kisebb-nagyobb ajándékokkal halmozott el. Ne legyünk álszentek, mindannyian szeretünk szép dolgokat kapni. Örültem neki, értékeltem, de minden alkalommal megjegyeztem: nincs szükség rá, hogy drága holmikat vásároljon nekem.

Azt hiszem, valahol itt siklott félre a sztori. Látta, hogy tetszenek a tőle kapottak, én pedig azt, milyen büszke, boldog mosollyal nyújtja át nekem ezeket. De számomra nem a tárgyak voltak a lényeg, hanem a mögöttes érzelem. Hogy gondolt rám. Őt viszont más dolgok motiválták. Konzervatív nevelésű férfi, megszokta, hogy a kenyérkeresés az ő feladata. „Mindent meg akarok adni neked” – hajtogatta sokszor.

Bűntudatom volt, ahányszor csak eszembe jutott, és még rosszabb volt látni, ahogy a tehetetlen dühe, a frusztrációja csak nő, mikor minden nap kilátástalan szélmalomharcot folytatott a jövőnkért. Segíteni akartam neki. Le akartam venni ezt a terhet a válláról. Mindig tele volt panasszal, az állandó munka testileg és lelkileg is megviselte, kifacsarta.

Már ki sem látszottam a szebbnél szebb holmik alól, és úgy tűnt, valóban láthatatlanná váltam a szemében. Mintha az életet is szem elől tévesztette volna. Ahogy az én keresetem is nőtt, a reményeimmel ellentétben a helyzet csak rosszabb lett. Amikor azt mondtam, tudod, hol tartom a pénzt, csak vegyél el belőle nyugodtan, olaj volt a tűzre. Képtelen volt elviselni.

FORRÁS: UNSPLASH

Abban bíztam, hogy kissé fellélegzik majd. Több időt tölt pihenéssel. Többet lesz otthon. Velem. Épp az ellenkezője történt: minél jobban kerestem, annál többet volt távol, a viselkedése egyre elkeseredettebbé, egyre kötekedőbbé vált. Végül kimondtam, ami már olyan régóta fájt: hogy mindent visszaadnék, minden ékszert, ruhát, bármit odaadnék, hogyha cserébe belőle kaphatnék egy kicsit.

Ha nem minden este ugyanúgy zajlana, hogy üveges szemmel meredünk a tévére, miközben fogalmunk sincs, milyen műsor villódzik éppen előttünk. Nem voltam már gyerek, nem úgy képzeltem, hogy minden nap eszeveszett kalandokban lesz majd részünk, mint egy elbaszott romantikus filmben. Csak egy beszélgetésre vágytam. Hogy úgy öleljen át, miközben a hajamat simogatja, mint az első találkozások alkalmával.

Arra, hogy ne minden nap egy rossz nap legyen. Rá kellett jönnöm: egyszerűen éretlen voltam hozzá, hogy megértsem, neki is hiányoznak ezek a pillanatok. De ő a szeretetét nem tudta ilyen formában kimutatni. Mert őt úgy nevelték, hogy egy férfi nem érzeleg. Nem mondja ki, hogy fáj, hogy fáradt, hogy elég volt.

Ő egy módon mutathatja, milyen fontos vagyok neki: megad mindent, ami pénzben mérhető. Miközben a magányt, a félelmet, a szorongást mélyre temeti magában. Hiába voltam kiéhezve rá, hogy megossza velem az érzéseit, hogy foghassam a kezét. Még ha szüksége is lett volna rá, valami nem engedte, hogy elfogadja ezt.

Ha időben felismerem, mennyire szeretett, talán minden másként alakult volna.

De ezt akkor szinte lehetetlennek éreztem. Rá kellett jönnöm: bár valaha szerettük egymást, nem úgy, nem azt adva a másiknak, amire szüksége lett volna. De talán mindketten rátalálhatunk arra, akivel ugyanazt a nyelvet beszéljük. Miután véget ért a kapcsolatunk, idővel találkoztam valaki újjal.

Akivel sok közös volt bennünk, órákat tudtunk átbeszélgetni. Rengeteget dolgozott, de tulajdonképpen csak a legszükségesebb tárgyakat birtokolta. Nem költött felesleges holmikra, élményekbe fektetett. Nem vörös rózsával próbált imponálni, hanem közös programokkal.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂