Kiléptem a jókislány szerepéből, nem leszek a saját életem mártírja!

Amióta az eszemet tudom, elmélkedő, empatikus, érzékeny, amolyan tipikus “jó kislány” voltam. Soha nem feleseltem, nem csavarogtam, nem rosszalkodtam, és a tanulást is komolyan vettem. 

Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy soha nem csináltam olyat, amivel bánatot okoztam volna a szüleimnek. Édesanyám egész gyermekkoromban küzdött az autoimmun betegségével, ezért korán megtanultam segíteni a családomat. Főztem, mostam, bevásároltam, takarítottam és gondolkodás nélkül megtettem, amit kértek tőlem.

Ebben a légkörben szocializálódtam, ahol megtanultam elrejteni az érzéseimet, hogy ne legyek senki terhére. Megtanultam, hogy a viselkedésemmel és a kimondott (inkább ki nem mondott) szavaimmal közvetlenül felelős vagyok anyukám állapotáért. Ezért ő állt az első helyen, aztán a többiek, én pedig leghátul voltam a sorban.

A párkapcsolataimban követtem ugyanezt a mintát és teljes mértékben megtestesítettem a mindenre kész, odaadó, szolgalelkű nőtípust. Az egész házasságom arra irányult, hogy a férjemet ellássam, és elfogadjam, hogy önző viselkedése a háttérben tartson. Mosolyogtam, boldognak tűntem, ám valójában egy látszatvilágban vergődtem, lemondva a vágyaimról. Abba az illúzióba ringattam magam, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor a párom elkezd jobban értékelni engem. Fájdalmas volt szembenézni azzal, hogy 36 évig tévúton jártam.

Nem meglepő, hogy ez a felismerés akkor következett be, amikor gyermekünk született. Az új szerep ugyanis még inkább kiszolgáló személyzetet csinált belőlem. Minden, amit tettem – testileg és lelkileg – a családtagjaimmal való törődésről szólt.  Húztam az igát, robotoltam 12 órában, és nem kértem, nem fogadtam el segítséget.

Forrás: Unsplash

A mártír szerepbe ragadás azonban túl nagy árat követelt. Az a nyomás, hogy mások érdekében hátrébb sorolom a saját igényeimet és szükségleteimet, teljesen felemésztett.

Egyik hajnalban légszomjra és szorító mellkasi fájdalomra ébredtem. Úgy éreztem, nem bírom tovább cipelni mindazt az iszonyatos súlyt, ami rám nehezedik. Napok múlva, a lányom farsangi jelmezének varrása közben eszméltem rá arra, hogy a múltból hozott viselkedésmintám mennyire toxikus. Amikor aztán a gonosz Demóna visítva hisztériázni kezdett, mert nem lett elég nagy a szarva, világossá vált, hogy lépnem kell. Nem volt könnyű eljutni odáig, hogy határvonalakat tudjak kijelölni, de sikerült. A pszichológusom szerint ez jelenti az egészséges öngondoskodást.

Most már tudom: jogom van nemet mondani anélkül, hogy bűntudatot éreznék. Jogom van ahhoz, hogy tisztelettel bánjanak velem. Jogom van olyan döntéseket hozni, amelyek az én érdekeimet szolgálják. És megérdemlem, hogy boldog életet éljek, nem a gyerekem és a férjem miatt, hanem – végre – önmagam miatt.

Petra történetét Császár Zsanett jegyezte le.

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok