Láthatatlan munka: A férfiakat kell edukálni – Interjú Gryllus Dorkával

Gryllus Dorka rengeteg filmben és színdarabban bebizonyította, hogy nemcsak szép, hanem tehetséges is. Ám az, amit a kamerán kívül csinál, még tovább növeli rajongói és követői számát.

Az okos, öntudatos színésznő egyike azon kevés magyar hírességnek, aki személyes küldetésének tekinti az egyenlő bánásmód, a nemek közötti egyenlőség előmozdítását. Dorka most a családi munkamegosztás fontossága mellett kampányol közösségi oldalain.

Nyáron részt vettél egy LMBTQ-érzékenyítő eseményen, most pedig a többnyire nők által végzett, elismerés és megbecsülés nélküli munkára hívod fel a figyelmet. Miért döntöttél úgy, hogy szerepet vállalsz a We Do Care mostani projektjében?

Észrevesz, Felismer, Változtat. (Notice, Recognize, Change.) Úgy gondolom, ez a három szó/szlogen tökéletesen összefoglalja a kampány lényegét. Közismert tény, hogy a nők sokkal több időt töltenek takarítással, főzéssel, bevásárlással és a gyerekekkel kapcsolatos teendőkkel, mint a férfiak. Tudatosítani szeretnénk mindenkiben: nem a biológiai nem dönti el, hogy ki milyen feladatot végez otthon. A kampány elsődleges célja a felelősségtudat erősítése a férfiakban.

Évtizedek óta az egyik legfoglalkoztatottabb magyar színésznő vagy, rengetegen szeretnek és követnek. Mit gondolsz, a te hangodra jobban odafigyelnek az emberek?

Remélem, hogy igen, jó lenne, ha az üzenet sok emberhez eljutna. Kérdésedre válaszolva, szívesen állok olyan társadalmi ügyek mellé, amivel segíthetek másoknak. Úgy vélem, egy közszereplőnek időnként ki kell mondania olyan dolgokat, amiket mások nem mernek vagy nem tudnak megfogalmazni. A magam részéről hiszek abban, hogy minél többször, minél több platformon beszélünk valamiről, annál nagyobb a lehetőségünk, hogy megváltoztassuk a sémákat.

Abszolút egyetértek veled. Ezeknek a régi beidegződéseknek folyományai az olyan mondatok, mint pl.: „A feleségem nem dolgozik, csak otthon van a gyerekekkel.” „A porszívózás meg a főzés nem igazi munka.” Ebből is kitűnik, hogy a férfiak jelentős része  nem tekinti munkának a háztartás és a családi élet működtetését. Hogyan csapódik le nálatok mindez?

Én egy olyan szisztémában nőttem fel, ahol mindenki dolgozott, méghozzá komoly sikerrel. A nagymamám Eötvös-díjas feltaláló, édesanyám pedig rendezőként dolgozott a Thália Színházban és a Magyar Rádióban. A dédmamám is nagyon okos nő volt. Elvégezte a tanítóképzőt, de a férje nem engedte dolgozni, csak akkor mehetett be az iskolába, amikor helyettesíteni kellett.

Akkoriban a férfiakat arra kondicionálták, hogy családfenntartók legyenek, a nők pedig anyák és háziasszonyok. Mindent a nagymamám csinált otthon, nekik meg ez volt a normális, ha drága nagypapám időnként megpucolt egy zacskó diót, ez volt az ő feladata a konyhában. Mi már egy teljesen más gondolkodású generációt képviselünk, mint ők, nagyot léptünk előre.

Ha egyfajta paradigmaváltásról van szó, akkor ezek szerint te számíthatsz a férjed segítségére a mindennapokban?

Ez a másik, amivel nem tudok és nem is akarok azonosulni. Ő nem segít. Van egy közös életünk, amit ketten menedzselünk. „A férj segít a feleségnek…” felfogás számomra abszurd, mert azt a képet sugallja, hogy minden a te feladatod, és ha a párod odébb tesz egy poharat, akkor ő a jó fej. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ha valaki kötődik a tradicionális mintákhoz, az rossz, ellenkezőleg. Mindenki úgy éli az életét, ahogy akarja. A lényeg, hogy senki ne érezze rosszul magát azért, mert otthon marad a gyerekkel, de azért sem, ha visszamegy gyorsan dolgozni.

A kisgyermekes barátnőim sokszor kiakadnak azokon a cikkeken, amikben arra biztatják az anyukákat, hogy törődjenek többet saját magukkal, és a mókuskerék mellett szakítsanak időt a kikapcsolódásra. Szerintük ezek tipikusan olyan „jó tanácsok”, amiket azok találtak ki, akik nem ismerik ezt az élethelyzetet. Érdekelne, hogy te mit gondolsz erről. 

Szerintem ez nem egy egyszemélyes program. Ha egy nő mindent egyedül csinál otthon és a férje, vagy a szülei nem támogatják az ő énidejét, akkor ez lehetetlen. Az énidőt össze lehet hangolni a családdal, minden csak logisztika kérdése. Persze ehhez a másik fél is kell. Kornél (Simon Kornél színész, rendező – a szerk.) magától értetődően veszi ki a részét a napi teendőkből. Nálunk így természetes, de tisztában vagyok azzal, hogy sokan másképp gondolkodnak.

Példaként felhozhatnám az egyik ismerősömet, aki bűntudatot érez, amikor este nem tesz meleg ételt az asztalra a férje elé. Szép számmal akadnak olyanok is, akik nem hiszik el a párjukról, hogy képes elvégezni a rábízott feladatot. Ezért soha nem engedik ki a kezükből az irányítást. Sajnos azt látom a környezetemben, hogy sok nő feláldozza önmagát a családjáért, mert fél a negatív megítéléstől: „Mit mondanak rólam, ha nem főzök, ha bébiszitterem van, ha a férjem tereget stb?” El kellene már engedni végre a megfelelési kényszert és a „nem vagyok elég jó” érzését.

Ha egyetlen csettintéssel megváltoztathatnál egy társadalmi normát a láthatatlan munkával kapcsolatban, mi lenne az?

Abban hiszek, hogy a férfiakat kell edukálni a témában, de ehhez idő és akarat kell. Szerintem a barátok, a haverok nagyon sokat tanulhatnak egymástól. Ha azt látják, hogy egyikőjük ügyesen zsonglőrködik az otthoni szerepek között, és a párjával remek csapatot alkotnak, az nagyon inspiráló tud lenni.

Nyitókép: Jozopr