Már nem fáj, nem bánt, nem érdekel

Vajon tanulás ez, bölcsesség, érettség vagy csak kiégés? Egész életemben kiemelt helyen kezeltem a párkapcsolataimat, azok köré építettem az életemet, ezeknek függvényében választottam munkát. Mert hittem abban, hogy ez a legfontosabb, és csak így lehet majd normális, szeretetteljes családot alapítani.

Olyan családot, ahol sok időt töltünk együtt, ahol minden este együtt alszom a párommal, a gyerekünk pedig azt látja, hogy a szülei nagyon szeretik egymást még több évtized után is. Ez az, ami igazán fontos, nem? Hogy legyen valaki, aki a támaszod lehet minden helyzetben, és akinek te is a támasza lehetsz. Valaki, akivel a boldog pillanataidat és a sikereidet is megosztod. Hiszen mi értelme egyedül bárminek is? Mi értelme a csúcson magányosan nézelődni?

Aztán egy válás és még pár rossz párkapcsolati tapasztalat után – ahol volt sok “persze megértem, elfogadom, nem baj…” – valahogy egyre kevésbé érint meg, ha valami nem működik jól. Vagy nem működik úgy, ahogy szerintem kellene. Minél többször érzi az ember átb@szva, kihasználva, elhanyagolva magát, annál kevésbé bántja egy újabb csalódás. Sőt, lassan már nem is csalódás ez, csak egy esemény. Vége a tavasznak, be kell fizetni a negyedéves adót, gumit is cserélsz, egy nőben megint nem lehetett megbízni.

Még mindig nem cseréltem le a téli gumit, írnom kell a gumisomnak. Ez most sokkal jobban foglalkoztat, mint az, hogy éppen nincs párkapcsolatom. Amíg a barátaim a csajokat hajkurásszák, addig én azt érzem, hogy inkább visszavonulnék ebből. Mintha ez az egész párkapcsolat kérdés a perifériára sodródott volna. Van egy lányom, akivel sok időt töltök, akitől őszinte, tiszta szeretetet kapok. Ha pedig ő nincs velem, akkor a munkámra és a hobbijaimra fókuszálok. Csak ritkán érzem azt, hogy valaki hiányzik, kevés időm is van, amiben egyedül, tétlenül tudok lenni. Szépen elfogyott az a hely az életemből, ahova valaki beférne.

Ez egy komoly felismerés volt számomra. Úgy betábláztam magam feladatokkal és különböző munkákkal, hogy alig érnék rá ismerkedni. Régen sosem csináltam volna ilyet, mindig úgy matekoztam az időmmel, hogy inkább többet lehessek a párommal. Most pedig nem érzem, hogy bármit lecserélnék arra, hogy randizgassak valakivel. Elkezdtem gondolkodni: miért lehet ez így? Volt idő, amikor elég sűrűn feltört belőlem az érzés, hogy épp magányos vagyok, hogy jó lenne, ha most valakivel megoszthatnám azt, ami bennem van.

Aztán eltelt egy év, eltelt még egy, és elkezdtem szépen feltölteni ezeket az üresjáratokat feladatokkal, gondolatokkal, tevékenységekkel. Nem vártam arra, hogy épp mikor lesz része az életemnek egy nő, vagy mennyire lesz része és meddig. Teljessé teszem az életemet egyedül is. Megvannak a saját rituáléim, ritmusom, életvitelem, amiben jól érzem magam. Persze tudok majd helyet szorítani valaki olyannak, aki szintén arra vágyik, amire én. De nem akarom már senki más köré szervezni az életemet, az életritmusomat.

Forrás: Unsplash

Nem érdekelnek már a kifogások, nem akarom, hogy más rossz döntései hassanak rám is, nem akarok vitatkozni, győzködni, magyarázni. Egy kapcsolat akkor jó, ha hozzánk ad, nem pedig ha csak elszívja az energiáinkat. Tehát csak olyan emberrel akarom összekötni az életemet, akivel kölcsönösen töltjük egymást. Nem tudom, hogy ez most egy igazán bölcs felismerés a részemről, vagy csak belefáradtam ebbe az egészbe. Azt se, hogy tényleg jó irányba vezet-e.

Csak azt tudom, hogy nem akarok már több olyan kapcsolatot, amiben többet bántanak, mint amennyit szeretnek, és olyat se, amiben már nem fáj, nem bánt, nem érdekel semmi, ami köztünk történik. Mert annak mi értelme van egyáltalán?

Nyitókép: Unsplash