Micsodaaa!!?? Nem nagy szám!!!??
A héten lezárultak az egyetemi felvételik, ami után szinte azonnal elárasztották a közösségi oldalakat a büszke szülők posztjai, akik boldogan írták ki: „Sikerült! Egyetemista lett belőle! Büszkék vagyunk!”
Köztük voltam én is, bár kimondottan taszítanak az ilyen tömeges megnyilvánulások. Általában az ötödik hasonló poszt után telítődöm – nem beszélve a visszás oldaláról: Most mi van? Dicsekszik? Kit érdekel!?
Tisztában vagyok vele, hogy ami az egyik embernek büszkeség, az a másiknak fájdalmas tükör is lehet. Ezért tartózkodni szoktam az ilyen jellegű megosztásoktól. De aztán elsodortak az érzéseim. Egy pillanat alatt suhant át rajtam, mennyi minden is van egy ilyen esemény mögött, miközben a gyerek a közös családi csoportba csak annyit írt:
„Jól van, köszönöm a gratulációkat, de egyébként nem nagy szám…”
Micsodaaa!!?? Nem nagy szám!!!??
Elfelejtette tán, hogy rengeteg tanulás, munka, áldozat, átvirrasztott éjszaka, stressz, nyomás tulajdonképpen az élet rosszabbik oldala van emögött az eredmény mögött? Persze lehet Ő inkább arra emlékszik, hogy az utolsó hónapban már örökre lezárult végre a gyermekkor. Helyette egy kis üveges koktéllal a kézben lehetett a parkban, láblógatva nézegetni a tételcímeket.
Na de, mit raktam én bele ebbe az eredménybe?
Izzadságos 19 évet. (Irónia vagy sem.)
Születésével kezdődött, amikor a saját perpetuum mobile nappalok és éjszakák végeláthatatlan labirintusában próbáltam úgy életben tartani magunkat, hogy közben vigyáztam, nehogy az én drága egyetlen szemem fényének nyitott fejlődési ablakait becsapja a huzat. Azaz, tanuljon meg beszélni, járni, enni, inni, mindent is úgy, hogy még boldogok is legyünk közben.
Aztán emlékszem, milyen szorongva hagytam Őt az első napokban a bölcsiben. Mintha kitépte volna az élet méhem gyümölcsét a kezemből.
Emlékszem hányszor hányta tele az autót, mert nem akart oviba menni.
Az általános iskolában tanulhattam újra Petőfi összest, fizikát, kémiát (mondjuk azt feladtam) történelmet, a matekkal birkózást már meg sem említem. Számára tökéletesen értelmetlen, felesleges tudást kellett belepréselni a hétköznapokba. Méghozzá úgy, hogy ne utáljon meg 10 éves korára mindent és mindenkit, aki meg meri kérdezni tőle, hogy megy a suli?
Felvételik, dátumok, szabályok, iskolai kötelességek koordinálása, fejben tartása, ami sokáig a szülők feladata, hiszen az épphogy csak kiskamasz gyerektől max az várható el, hogy eligazodjon a kis lelkében. Emlékezzen, hogy a tesnevelés órára vinni kell a tesi cuccot.
Második-, harmadik-, negyedik műszakban vállalt különórák, edzések megszervezése. A-ból B-be eljutni, egy órán keresztül nézni télen pulóverben a fullasztó párás meleg uszoda lelátójáról, ahogy jaj de szépen úszik a gyerek. Avagy szombat-vasárnapokat tölteni több órás autóutakkal és étlen-szomjan téblábolni sportcsarnokokban 2 perces RG (ritmikus gimnasztika) mutatványokért.
A Covid alatt asztal alól súgni feleléskor, együtt oldani meg a számonkéréseket, szolgálni, védeni, félteni. Mi lesz vele a négy fal közt, barátok, személyes kapcsolatok nélkül? Jövőt tervezni neki jövőkép nélküli időkben. Reményt, lelkesedést csepegtetni… magamba is.
Úgy hagyni ajtócsapkodós, undok kamasznak lenni, hogy közben hinni benne. Hagyni hogy utáljon, esténként pedig imádkozni érte, nehogy rossz társaságba keveredve elsodorja a drog, pia, az élet.
19 nehézségekkel tűzdelt, de magasztos és gyönyörű év, szülői kitartás, támogatás is kellett ehhez a megmérettetéshez, hogy mindennek megkoronázásaképp az érettségit önállóan végigvigye. A felvételi pontokat összehozza, adminisztráljon, regisztráljon, jelentkezzen, megoldja, megugorja és most egy igazi felnőtt nő nézzen a szemembe. Egy nő, akire büszkék vagyunk és aki lényével bizonyítja, hogy a szülő-gyerek közös életének minden perce csoda még akkor is, ha néha nagyon nehéznek érezzük.
Szóval “Nem nagy szám…” de nekünk szülőknek az egyik legnagyobb!
