Sokkot kapok a hurráoptimista emberektől!

„Ami nem öl meg, az megerősít.” Na ez az a mondat, amitől agybajt kapok. Én Reményik Sándor Ne próbálj című versével értek egyet, melyben ő is tiltakozik e mondás ellen: „Engem csak torzzá teszel és fonákká, Engem csak összetörsz, De szobrot szenvedéssel Mégsem faragsz belőlem, Istenem.”

Aztán ott az a bizonyos másik, gyakran hangoztatott bölcsesség, ami idegesítő: „Minden agyban dől el.” Valóban minden? Van olyan, aki ezt a mára közhellyé vált mondatot komolyan gondolja? Ha egy rák vagy egyéb betegség miatt a fájdalomtól kínjaiban fetrengő beteg sokszor hangoztatja, hogy nem fáj, akkor elmúlik a fájdalom? Szép is lenne.

Az „Úgyis találsz majd mást!” okosságra pedig csak annyit reagálnék, hogy lehet. De amikor valódi szerelmi bánatod van, ez a mondat kezdetben édeskevés ahhoz, hogy jobban érezd magad. Fontos a pozitív gondolkodás, de ha ez hurráoptimizmusba csap át, az legalább olyan idegesítő és frusztráló, mint a másik véglet, amikor mindennek csak a sötét oldalát akarod látni.

Frusztrálttá, indulatossá és zavarodottá válsz, amikor az egyik barátod vagy barátnőd toxikus pozitivizmustól átitatott mondatokkal traktál. Hiszen úgy érzed, csak akkor vagy igaz barát, ha mindig vidáman és derűlátón szemléled a holnapot, és csak nevetsz a felmerülő nehézségeken. Pedig akármilyen pozitív ember is vagy, nincs mindig kedved vidámkodni és nevetgélni.

Nem elég csak megnyomni egy gombot rajtad, hogy rögtön örömködni kezdj. “Ne legyél negatív!” – hangoztatja. Komolyan? Miért is ne lehetnél olykor-olykor szomorú, és miért ne vágyhatnál csak arra, hogy kiönthesd a szíved? Hiszen létezik olyan, hogy abban a pillanatban – vagy akár később sem – nincs megoldás a problémádra.

FORRÁS: UNSPLASH

Értem én, és egyet is értek az alaptétellel, amit hangoztatnak, miszerint légy pozitív. De amikor ezt túltolja valaki, az pont az ellenkező reakciót váltja ki bennem: frusztrált és ideges leszek. Nemhogy nem segít, hanem még mélyebbre taszít. Volt, hogy azért húztam, halasztottam, hogy felhívjam a barátnőmet, mert tudtam, hogy csak jókedvűen akar velem beszélgetni.

Azaz én voltam neki a barát, aki mindig megnevettette. Nekem meg azokban a napokban éppen nem volt kedvem humorbombákat dobálni. Meg is jegyezte: „Én nem ezt a Zsuzsát ismerem. Nevess már!” Zavarodottan hallgattam. Mert én ugyanaz voltam, ugyanaz a sokszor a problémákat humorral kompenzáló, pozitív személy, de ő csak így ismert engem, hiszen mindig a jókedvű oldalamat mutattam neki.

Azt éreztem, ha nem vidámkodok vele, akkor úgy már nem is kellenék.

Csak hallgattam a nehezítő tényezőket és negatív érzéseket kizáró, mindent elbagatellizáló példabeszédét, és egyre rosszabbul éreztem magam. Nem segített, csak mélyebbre taszított, hiszen azt éreztette velem, hogy én vagyok a hibás abban is, hogy most éppen nincs jó kedvem és nem tudom magamra erőltetni a derűt.

Nem lehet minden esetben átkapcsolni az agyadban egy gombot és pozitív üzemmódra váltani. Igenis vannak olyan élethelyzetek, amik olyan speciálisak, hogy nem elég a pozitivitás a megoldásukhoz. Ilyenkor pedig csak arra lenne szükséged, hogy meghallgassanak. Az sokkal többet segít, mint a már mérgezővé váló pozitivitás…

Arra jöttem rá, hogy pont a hurráoptimista emberek azok, akik valójában kompenzálnak ezzel a szemléletmóddal. Hiszen nem hajlandók beengedni az életükbe semmilyen negatív történést, érzelmet, vagy tudomást venni azokról, mert nem tudnák kezelni vagy feldolgozni.

Így inkább kizárják, semmisnek tekintik a gondokat, és nem reálisan szemlélik az őket körülvevő világot, a nehézségeket felvillantó személyeket. Pedig nekik is el kellene fogadniuk, hogy hiába szeretnél citromból limonádét csinálni, ha éppen nincs itthon cukor, ami megédesítse…

Nyitókép: Unsplash