Miért gyűlölünk mindenkit, aki szerencsésebb, mint mi?!

10 évvel ezelőtt egy nyugdíjas házaspár nagy összegű nyereménnyel gazdagodott. Nyíltan beszéltek róla, mire költötték az összeget és mi vezetett a csődjükhöz.

Egy szép, új építésű ház, egy nyaralás – első körben erre szántak pénzt. Utána jobbnak látták befektetni a megmaradt összeget egy kis kávézó-cukrászdába, ami az asszony régi álma volt. A bukás nem rajtuk múlott. Egy kisebb településen éltek, ahol hamar híre ment a szerencséjüknek. Az emberek pedig egész egyszerűen nem voltak hajlandóak betenni a lábukat abba a kávézóba, ami a „rohadék mázlisták” tulajdonában állt.

Az országban rengetegen lottóznak és még többen vágynak rá, hogy valahonnan egy több milliós összeg az ölükbe hulljon. Mindannyian úgy érezzük, többet érdemelnénk az élettől. Ha valaki tisztességes úton válik sikeressé – akár egy lottónyereménynek hála, akár a saját erőfeszítéseinek köszönhetően -, miért gyűlöljük meg azonnal?

Megértem a dühöt, ha valaki lopás, csalás, vagy akár emberi életek tönkretétele árán él luxuséletet. Jogosan érezzük, hogy ez enyhén szólva nem fair és kijárna az illetőnek két emberes tökön rúgás a sorstól. Ha valaki viszont önerőből válik sikeressé – nyeremény ide vagy oda, egy vállalkozást elindítani nem egyszerű -, csak a csillogást látjuk. Azt, hogy szerencséje volt. Itt azért érdemes megállni egy pillanatra: aki szerencsés, az miért válik automatikusan egy rakás sz*rrá a szemünkben? Ahogy a fej vagy írás nyertesét sem szokás leköpni, azt sem kellene hagynunk, hogy az elkeseredésünk idáig vigyen minket. Na, nem csak azért, mert az csúnya, rossz dolog ám – az ilyen gyűlölet téged előbb tesz tönkre, mint az utálatod tárgyát.

Ami pedig a csillogást illeti – lehet, hogy amit te szikrázó gyémántnak látsz, az csak nyál és üveg. De tételezzük fel, hogy az illető élete valóban egy tündérmese. Aki nem ezüstkanállal a szájában született, az valószínűleg letekert jó pár kört a sz*pórolleren és körömszakadtáig melózott, hogy most ott csücsüljön a jóban. De ezt nem szeretjük észrevenni. Akkor bele kellene gondolnunk, hogy a szerencse mellett – mert hiába a tehetség és kitartás, a balul elsült lépések egy életre elkaszálhatnak -, rengeteget dolgoztak ezek az emberek a sikerért. Nekünk ez a része nem kell. Csak a csillogás, a pénz, vagy adott esetben hírnév. Mi trónörökösök szeretnénk lenni.

Forrás: Unsplash

De mi a helyzet azokkal, akiket önfeledten köpünk arcon, akiknek teli szájjal nevetünk a bukásán? Volt már olyan periódus az életemben, amikor az addig barátaimnak hitt emberek is bele tudtak volna fojtani egy kanál vízbe, ha épp nem kölcsön kértek tőlem. Eleinte fáradhatatlanul próbáltuk nekik elmagyarázni a párommal: ez nem épp az az élethelyzet, ahol csak megszületni volt nehéz. Utólag jöttem rá, mennyi feleslegesen elpazarolt energiát öltünk ebbe – hiszen ezek az emberek ismertek, jobban, mint akárki más. Nagyon is tisztában voltak a valósággal. Ennek ellenére, nehezen láttuk be, hogy már nem a barátaink. Képtelenek voltak azok maradni. Társaságban magyarázkodtunk, a konokságuk fölött érzett dühöt és elkeseredést a négy fal között vezettük le – a párom ordított, én migrénnel vagy épp sírással küszködtem.

Egy idő után megtanultuk elengedni a dolgot. Szándékosan nyomtuk az ilyen emberek arcába a sikereinket. Bár nem a legelegánsabb, vagy épp érettebb szórakozás. De egyvalamire jó volt: megtanulni őszintén nevetni azon, aki abban hitben él, hogy bátran a lábát törölheti mindenkibe, akiről azt hiszi, jobb életet merészel élni nála. Később pedig ezt a nevetést már szimpla közöny váltotta fel. Mert meggyőzni egy ilyen embert arról, hogy merje meglátni az igazságot – nem csak, hogy lehetetlen. Valószínűleg nem is érdemes, mert neki ez jobban fájna.

Nyitókép: Unsplash