Miért sokkal jobb 40-esnek lenni, mint huszonévesnek?

Ha te, aki most ezt olvasod, hamvas huszonéves vagy, biztosan azt gondolod: na, még egy szerencsétlen középkorú, aki bizonyítani akarja, miért jó az, amiért valójában sajnálni kellene… 

Megértem. Huszonévesen én is reménytelenül öregnek láttam mindenkit, aki megközelítette a negyvenet – aki pedig már túl volt rajta, azt egy legyintéssel elintéztem magamban: kész, neki vége, ő már semmi jóra nem számíthat ebben az életben.

Amikor megközelítettem, majd betöltöttem a harmincat, teljes letargiába estem. De később egyre jobb lett minden, és most, negyven évesen igazán elégedett vagyok az életemmel – biztos, hogy nem cserélnék senkivel. Miért? Mert mostanra értem oda, ahová évtizedekkel ezelőtt nem tudtam volna, és ezt nem adnám semmiért.

Már nem foglalkozom azzal, hogy mindenáron megfeleljek másoknak

Régen mindenkinek meg akartam felelni: a szüleimnek, a barátaimnak, a pasiknak, a szomszédnak, tanároknak, és még sorolhatnám. Csak a nagy megfelelés közben már (vagy még?) azt sem tudtam, én ki vagyok, vagy mit akarok valójában. Hát ez most már nincs így.

Nyilván figyelek másokra, hiszen nem egy lakatlan szigeten élek egyedül, és fontos számomra a többi ember. De már nem akarok mindenáron, görcsösen mindenkinek megfelelni. Mert tudom, hogy értékes vagyok, egyedi, és ha valakinek ez nem tetszik – vagy nem látja -, akkor inkább elkerülöm, és helyette olyan társaságban vagyok, aki ezt méltányolja.

FORRÁS: UNSPLASH

Igen, szerencsére vannak ilyenek szép számmal – és velük töltöm az időmet. Vagy akár egyedül, mert úgy is jól tudom magam érezni – százszor jobban, mint olyan társaságban, ahol másnak kellene mutatnom magam, mint aki vagyok. Már bátran lehetek önmagam, és ez szuper érzés.

Sokkal magabiztosabb vagyok

Huszonévesen tele voltam bizonytalansággal, ami nem csoda, hiszen még alig éltem át olyan helyzeteket, ahol bizonyítani kellett, és így sikerélményem sem volt sok. Féltem mindentől. Mára viszont sok mindenen túl vagyok (karrierváltás kétszer, félresikerült kapcsolatok, nagy szakítások, egy házasság vége, ugrás a bizonytalanba, és még sorolhatnám), de ezek által erős lettem. Már tudom, hogy bármi jön, meg fogom oldani, ahogy eddig is annyi mindent. Ez pedig óriási szabadságot ad.

Szeretem magam

Ez egy hosszú menet volt… Mindig valami bajom volt magammal – amin most, elnézve a régi fotóimat, már azt sem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Na, ez mára nincs. Persze messze nem vagyok tökéletes, soha nem is leszek, de már a hiányok helyett arra koncentrálok, amiket szeretek magamban. Mert igen, mindenkinek van ilyen, csak erre kevésbé figyelünk.

Pedig érdemes lenne, mert ha magunkat nem tudjuk szeretni, másoktól sem tudjuk a szeretetet elfogadni.

Nem fogod érteni, mit szeret benned, ha te sem találsz magadban semmit, amiért szeretni tudnád magad. Ahelyett, hogy folyton ócsárolnád magad, amiért nagy a feneked, jobb lenne, ha inkább arra figyelnél, hogy például nagyon szép a szemed…

Már tudom, ki vagyok és mit akarok

30 éves koromban még mindig fogalmam sem volt, mi akarok lenni, ha “nagy” leszek, pedig már elég nagy voltam, és évek óta dolgoztam – csak épp nem a megfelelő dolgot csináltam. Nem kis önismereti munka után, jóval 30 felett végre kitaláltam, és meg is valósítottam. Kétszer is – ugyanis ez menet közben is változhat. De már tudom, mit szeretnék, sőt, csinálom is, és nap mint nap boldoggá tesz a tudat, hogy a helyemen vagyok. Semmi pénzért nem mennék vissza régi bizonytalanságba, vagy a nem nekem való korábbi munkámba.

Ezer dolgot sorolhatnék még fel, de nem akarok – már nincs szükségem rá, hogy bizonygassak bármit bárkinek is. Inkább megyek, és folytatom azt, hogy jól érzem magam. 🙂

Nyitókép: Unsplash