Mindig csak a cuki énem kell, sosem a valódi!

Nemrégiben egy negyvenes pasi, akivel néhány hete beszélgettem, így próbált kedveskedni: „Olyan jó, hogy mindig ilyen laza és jókedvű vagy, el sem tudom elképzelni, hogy tudsz szomorú is lenni.”

Bóknak szánta, mégis akaratlanul szembesített azzal, amitől a legjobban félek: hogy az igazi, hullámzó énem senkinek sem kell. 

Tapasztalataim szerint a férfiak egy része hajlamos azt gondolni (vagyis arra vágyni), hogy olyan vagyok, akár egy tortaszelet: hívogató, édes és könnyen fogyasztható. De ha előkerül a másik oldalam – a fáradtság, az idegesség, a rosszkedv vagy a kimerültség –, akkor az erősebbik nem tagjai lefagynak, bezárkóznak, elmenekülnek. Mintha ezek az érzéseim valamiféle hibának számítanának a rendszerben, amit gyorsan ki kell iktatni. A finomság jöhet, a könnyedség vonzó, de az érzékenységem, a bizonytalanságom és a hangulatingadozásaim már túl sok nekik. Pedig éppen ott kezdődne az igazi közelség, a színes, cukormázas rétegek alatt…

Az elmúlt évek tapasztalatai sajnos megmutatták: a párkeresők férfiak többsége elvárja, hogy a saját kényelmes (és sokszor iszonyú unalmas!) világában a nő hibátlan, csillogó díszként tündököljön. Semmi sem zavarhatja meg a megszokott rendjüket, sem a valóság nyersessége, sem a nő hibái, sem az érzelmek kaotikus kavalkádja. Ennek oka valószínűleg az, hogy sokan közülük egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a komplex igazsággal. Könnyebb számukra egy álomvilágban élni, ahol minden egyszerű, gördülékeny, és semmi nem borítja fel a megszokott életüket. Egy „problémás” partner viszont már túl nehéz falat a számukra, így inkább ghostingolnak.

Igen, egy ideig próbáltam megfelelni a férfiak elvárásainak, mindig mosolyogni, és úgy tenni, mintha a belső káoszom nem létezne. Azt hittem, ha „jól” viselkedem, akkor majd közelebb engednek magukhoz. Küzdöttem, igyekeztem, de egyre inkább azt éreztem, hogy távolabb kerülök a saját lényemtől. Rá kellett ébrednem, hogy a ‘könnyen fogyasztható nő’ szerepe nem kapcsolatot ad, csak egy ócska, koszos kirakatot.

A félelmeim, a belső démonjaim irányítottak. Féltem kitárulkozni, és dühös voltam. Miért nem látják a férfiak, hogy hozzájuk hasonlóan ugyanúgy szükségem van figyelemre, szeretetre, megértésre? Nekem miért kell mindig a legjobb, legszexibb, legizgalmasabb formámat nyújtanom, miközben ők negyedannyit sem tesznek bele? 

Sok sírással járt, de végül véget vetettem a folytonos megfelelni akarásnak. Soha nem leszek tökéletes, és nem akarom, hogy bárki is ezt várja tőlem. Úgy gondolom, az igazi arcom sokkal értékesebb: minden félelem, minden vágy és minden tökéletlenség benne él, és épp ezek adják meg a valóm szerethetőségét, mélységét.

És ha valaki csak a napsütötte oldalamra kíváncsi, akkor soha nem fogja megtapasztalni a valódi ritmusomat, és minden, ami én vagyok, láthatatlan marad a számára.