Nők a dating appok fogságában!

A múltkor egy negyvenes pasi arra panaszkodott, mennyire nehéz dolga van a Tinderen: „Mindig nekem kell kezdeményeznem, elhívnom a nőt randira, kiválasztani a tökéletes helyszínt, elmenni érte, fizetni a checet, és egzisztenciálisan is stabilnak kell lennem ahhoz, hogy valóban felkeltsem az érdeklődését. A nőknek mindössze annyi a dolguk hogy jól nézzenek ki, mosolyogjanak a kamerába, aztán kedvükre válogathatnak a jelöltek között.”

Ezen az okfejtésen megdöbbentem. A férfiak tényleg azt hiszik, hogy nekünk nőknek annyi a feladatunk, hogy posztolunk magunkról egy csábító szelfit, és máris özönlenek a hercegek? Gyakorló párkeresőként elárulom, ez rohadtul nincs így. Az igazság sokkal nyersebb, fárasztóbb, demotiválóbb, és nem arról szól, hogy a trónunkon ücsörögve nézzük, ahogy a világ küzd értünk. 

Elmondani sem tudom, hányszor hallom ezeket a mondatokat a férfiak szájából, és unom. Az ismerkedés számunkra sem csupa izgalom, móka és kacagás, sőt! Kívülről úgy tűnhet, hogy özönlenek a fiókunkba a szebbnél szebb üzenetek, de a valóság egy hektikus labirintus, tele ghostingolókkal, primitív bunkókkal, gátlástalan nyomulókkal és azokkal, akik képtelenek emberi hangnemben kommunikálni.

Csak a magam nevében tudok beszélni, de úgy érzem, az évek során egyre rosszabb lett a helyzet. A beszélgetések felszínessé, a bókok sablonossá váltak, és ha valakinek valami nem tetszik, akkor egyetlen kattintással felszívódik. Ez a gyors, következmények nélküli elutasítás engem például állandó bizonytalanságban tart, és lassan erodálja az önbizalmamat,  miközben a valódi kapcsolódás reménye egyre távolibbnak tűnik. 

És van még valami, amiről a férfiak gyakran elfeledkeznek: a bizalom és a biztonság kérdése. Nekik a legrosszabb élmény egy kínossá sikeredett kávézás, vagy az, hogy nem érzik a vágypezsdítő kémiát.  Számomra viszont egy találkozás többről szól. Érzelmeket, vágyakat, reményeket fűzök hozzá. Amikor nem azt kapom, amire vágyom, amit elképzeltem, az nem csupán egy sikeretlenül kávézás, hanem fájó csalódás. Ráadásul  a randik előtt mindig ott motoszkál bennem a félelem: vajon hazaérek épségben? Egy idegen férfival találkozom, bízhatok benne, hihetek neki, beülhetek az autójába, elfogadhatom a meghívást a lakására? Ez a láthatatlan teher mindig velem van, amitől a virtuális ismerkedés soha nem lesz játék!

És hogy mi a valóság a „választási bőségről”? Igen, nekünk valószínűleg több matchünk van. Azonban a beszélgetések nagy része sajnos megreked a „Szia, hogy vagy/Szia, csinos vagy, Szia, jók a fotóid” szinten. Azt is elfelejtik a minket irigylők, hogy egy nőnek rengeteg energiájába kerül kiszűrni a felszínes, tiszteletlen próbálkozásokat, és eljutni egy olyan pasihoz, aki nem akarja rögtön ágyba vinni. 

Szóval nem, kedves Férfiak, a Tinder nem játszótér. Nem bálterem. Nem partizóna. Inkább egy kőkemény maraton, ahol egyszerre kell futnunk az önbizalmunkért, a méltóságunkért és a valódi párkapcsolat reményéért. 

Szóval ne gondoljátok azt, hogy nekünk könnyebb. Nekünk is nehéz, másképp. És ez a „másképp” az, amit soha nem fogtok megérteni, ha csak a rideg statisztikát nézitek. Ha hiányzik belőletek az empátia, a megértés, az őszinteség. 

Elárulom, a boldogsághoz vezető út nem a match- és üzenetcunamiban rejlik.

Nem a lájkok, hanem a figyelem, az empátia és az őszinte kíváncsiság teremti meg azt a köteléket, ami igazán számít.