Elvált apucikkal többé nem randizok!

Szinte látom magam előtt, ahogy a mindentudó szuperanyák és szuperapák felhördülnek a cím láttán, és rögtönítélő bírákként valóságos kommentcunamit zúdítanak rám: „Mekkora önző p***a, nem véletlen, hogy nincs pasija”, „Te szerencsétlen, nem vagy elég érett egy ilyen kapcsolathoz”, „Mit válogatsz, még egy gyereket sem tudsz felmutatni!” – És még folytathatnám. 

Ezúton üzenem a fanyalgóknak és megmondóembereknek: nem úgy ébredtem ma reggel, hogy ez az egész csak úgy kipattant a fejemből. A témát illetően letettem a magam részét az asztalra. Négy évig éltem együtt egy kétgyermekes, elvált apukával. Az együtt töltött idő alatt fantasztikusan jó kapcsolatot építettem ki a lányaival, akikre a mai napig szeretettel gondolok vissza. Pokoli érzést jelentett számomra elszakadni tőlük, rengeteget bőgtem, de a másik opció önmagam elpusztítása lett volna. A volt neje ugyanis mindig ott lapult a háttérben, mint valami sápadt arcú kísértet. Napi tízszer telefonált, folyton üzengetett, balhézott a párommal, amivel szépen lassan kinyírta a boldogságunkat.

Nem csak egyetlen esetről van szó

Évekkel később még egyszer megpróbáltam valakivel, aki egy tinédzsert is hozott magával a kapcsolatba. Azt hiszem, én testesítettem meg a kissrác szemében a gonosz, aljas betolakodót, aki megakadályozta a szülei romantikus kibékülését. Ezt a hálátlan szerepet egy ponton túl már nem bírtam elviselni, ezért szakítottam az illetővel. Amikor elvált férfiakkal randizgattam, azért arra is akadt példa, hogy az ismerkedés elején minden gördülékenyen ment. Azt éreztem, olyan szerelmes vagyok, hogy fél méterrel a föld felett lebegek. Szinte szárnyaim nőttek a rózsaszín ködben, de sajnos nem tartott sokáig az örömúszás.

Mivel akkoriban rugalmas időbeosztásban dolgoztam, másképp alakítottam a dolgaimat, mint ahogy a párom elképzelte. Talán ekkor jöttem rá arra, hogy vannak olyan apukák, akikkel az életvitelünk összehangolása kész rémálom! Nekik alig van idejük, számonkérnek, amiért elfelejtem a csemetéjük hokiversenyét, lehurrognak, amikor titokban megszervezek egy romantikus hétvégét (még akkor is, ha elintézem a bébiszittert). Első szóra ugranak, otthagyva csapot-papot, ha a gyerek vagy a volt feleség megkéri őket valamire. Ami nyilván tök oké és természetes, ám egy ponton túl baromi idegesítő tud lenni.

Az új barátnő kerül a fontossági sorrend végére

A nagy büdös igazság a tapasztalataim szerint az, hogy ha valaki nem húzza meg jól a határokat, akkor az újdonsült barátnőknek nehéz megtalálniuk a helyüket ebben a rendszerben, és szinte mindig ők húzzák a rövidebbet. Én viszont pocsék vesztes vagyok. Utálom a vereséget, és ha benne van a pakliban ennek a legcsekélyebb esélye is, inkább kiszállok. Tehát amikor azt írom, hogy nem akarok többé hasonló cipőben járó pasival kezdeni, még akkor sem, ha egyébként az illető minden szempontból tökéletes, az két hosszú, tonnányi fájdalommal járó párkapcsolat, meg rohadt sok elcseszett ismerkedés következménye.

Valószínűleg csak akkor randiznék újra olyasvalakivel, akinél gyerkőc(ök) plusz exfeleség is van a képben, ha tiszta határokat szab, és kijelöli azt a zónát, ahol a többi szereplő mozoghat. Úgy, hogy közben senki se sérüljön. (Bár erős kétségeim vannak a gyakorlati megvalósítást illetően.) Biztos, ami biztos, a kényelmes, gond nélküli életemet nem fogom rosszabbra cserélni, az hótziher!

Nyitóképe: Unsplash