Miért kapaszkodsz egy olyan kapcsolatba, aminél jobbat érdemelsz?

Az egyik szokásos, baráti összejövetelünkön már az asztal köré gyűlve csevegtünk, amikor Csaba és a kedvese megérkeztek. A bontakozó hangulat egyből leült. Nem, mintha bármi gond lett volna akár vele, akár a barátnőjével. Anikó alapvetően kedves nő, még ha kissé magának való is.

Ha nagy ritkán mégis rávette magát, hogy csatlakozzon hozzánk, azt csakis egyvalakiért tette: a párjáért. Ezt egy percig sem tudta titkolni, bár kedvelt minket a maga visszahúzódó módján, az érkezés pillanatától a gyors távozásukig kapaszkodott Csaba karjába, mint aki az egész életét így éli, egy másodpercre sem engedve el őt.

Mindenki hangulatát megmérgezte

A srácot láthatóan idegesítette Anikó ragaszkodása. Aki vég nélkül csacsogott és nevetgélt, nem törődve bele, hogy csak közömbös hümmögést kap válaszul. Egy idő után már nem csak a haverunkat fárasztotta a szeretetnek ez a sajátos kimutatása. Képtelenség volt beszélgetni, nevetni, felszabadultan ökörködni, ha Anikó ott volt. Tulajdonképpen sajnáltam őt. A vicceinket nem értette, a poénosnak szánt csipkelődésekre nem tudott reagálni, nem akart közénk tartozni. Eltűnődtem, vajon mi minden lehet a zavart, megállás nélküli nevetgélése mögött.

Kép forrása: Midjourney

A legrosszabb mégis az volt, hogy Csaba nagyon is jól érzékelte, mennyire agyonüti mindenki hangulatát, ha a kedvese megjelenik valahol. Egy idő után a lehető legrosszabb taktikához folyamodott: az (akkor már) élettársa nélkül kezdett eljárni velünk. Ilyenkor mintha csak kicserélték volna, vidám volt, sármos és szórakoztató, aki mindig valami újabb, idétlen ugratáson törte a fejét. De Anikó nem volt ostoba, legalábbis, annyira semmiképp sem, amilyennek a párja tartotta.

Anikó ezt nem hagyta annyiban

Megindult az esti, később éjszakai telefonhívások végtelen sora; a soha el nem hallgató mobil idegesítő csörgése épp olyan hatással volt mindenkire, mintha csak Anikó Csaba felé intézett szemrehányásait lettünk volna kénytelenek végighallgatni. Amikor rájött, hogy nem tudja sokáig a süketet tettettni, végül, nagy kelletlenül felvette a telefont. Kihallatszott a párja dühödt rikácsolása, de a férfi erre adott, megalkuvó válaszai sem voltak megnyerőbbek.

 – Persze… Igen… Jó, nemsokára megyek… Jól van drágám, persze szeretlek… – darálta elcsigázottan, akár egy beragadt magnószalag. A szavai a párjának szóltak, de az igazi érzelmeit a felénk intézett grimaszai tükrözték.

Ahogy elnéztem a fanyar fintorait, egyre dühösebb lettem rá. Csaba nem volt az a típus, aki hagyta volna, hogy így bánjon vele egy nő. Azóta vette fel a csapdába esett áldozat szerepét, amióta a nála valamivel idősebb, nem túl vonzó külsejű és kissé furcsa Anikóval járni kezdett. Azzal a nővel, aki olyat tudott adni neki, amit senki más akkoriban: biztonságot. Úgy tűnik, ez a biztonságérzet annyira fontos volt számára, hogy képes volt elviselni a folyamatos zaklatást is.

Amikor sor került egy újabb összeülésünkre, immár kettesben érkeztek. Ezúttal a karszorítás elmaradt, még egymás tekintetét is kerülték. Kissé fagyosan, szótlanul ücsörögtek egymás mellett. Ahogy Csaba arcát figyeltem, aki közömbösen tanulmányozta az asztalt, akaratlanul is eszembe jutott: vajon ráébred valaha is, hogy ennél jobbat érdemel?

Nyitókép: Mindjourney