Rájöttem, én vagyok a mérgező a párkapcsolataimban…

Két év telt el azóta, hogy harmadjára is elhagytam a szülővárosomat a boldogabb élet reményében. Most egy apró balatoni zsákfaluban lakom és kézműves illatszerek készítésével foglalkozom. Maximálisan számíthatok a páromra, együtt találjuk ki az új formákat, illatokat, és húsvét után végre beköltözünk az új házunkba.

Furcsa kimondani is, de mindenem megvan. Millió csodálatos dolgot láttam, amiről sokan csak álmodnak, nem kell aggódnom a pénz miatt, mégis valami nyomasztó üresség és frusztráció gyötör, aminek nem tudok nevet adni. Nehéz erről írni, de bármennyire is kényelmetlen, ha csak egyetlen olvasónak segít az őszinteségem, akkor megérte.

Sajnos az a fajta vagyok, aki napokig, akár hetekig képes haragot tartani. Olyankor annyira belehergelem magam egy-egy szituációba, hogy elaludni sem tudok este, vagy éjjel arra ébredek, hogy szinte kiugrik a helyéről a szívem. Persze úgy teszek, mintha minden rendben lenne. Ám mélyen belül fortyogok, várom, hogy mikor állhatok bosszút a sérelmeim miatt. Ráadásul – ilyenkor gyakran kíméletlenül – kritizálom a páromat, hamis ellenérveket zúdítok a nyakába, ahelyett, hogy felvállalnám a saját hibáimat.

Mostanában sokat gondolkodom azon, mi okozza ezt a fajta érzelmi hurrikánt bennem. Egy coach ismerősömmel folytatott többórányi beszélgetés után arra jutottam, hogy életem nagy részében a drámázás, a problémázás volt a meghatározó. A békétől egész egyszerűen pánikba esem, ezért belső kényszert érzek arra, hogy vitázzak. A szüleimmel, a barátaimmal, az aktuális párommal, de legfőképpen magammal. A legszörnyűbb az egészben, hogy a dolgok, amiket mondok és teszek, általában ellentmondanak egymásnak. Nyilvánvalóan azért, mert könnyebb hibáztatni a világot, mint szembesülni a valódi énemmel és változtatni. Az igazság az, hogy mindig is féltem szembenézni a tetteim következményeivel, így egyszerűbb volt a partneremtől várni (sőt, megkövetelni) a bizonyosságot, a biztonságot.

Valójában úgy viselkedtem a korábbi kapcsolataimban, mint egy mérgező kaktusz.

Nincs rá mentség, de tényleg nem tudatosan tettem. A felelősséghárítás húzódik a háttérben, egy olyan eszköz, amihez már kislányként hozzászoktam. Nagyanyám túlgondoskodó szeretettel szeretett, anyám pedig iszonyú szigorúan fogott. Mindig próbált irányítani és azt akarta, hogy tökéletes legyek, nem érte be kevesebbel. A mostani „áloméletem” döbbentett rá arra, hogy a kapcsolatromboló viselkedésem a mélyen gyökerező bizonytalanságomból fakad.

Forrás: Unsplash

Ezért váltotta fel a kezdeti romantikus kábulat érzését a féltékenység, az elégedetlenség, a mohóság. És ezért lesem állandóan, mibe lehet belekötni, amitől erősebbnek és okosabbnak érzem magam abban a pillanatban. Ez az én a kognitív torzításom a fájdalmak, a félelmek, a traumák eltemetésére. Elhallgatás. Tagadás. Bántás. Szarkazmus. Igazságtalanság. Önzés. Én ezt mesteri szinten űzöm nap mint nap.

Múlt héten egy összeszólalkozás hevében megint elvetettem a sulykot, ezúttal olyannyira, hogy a párom nem bírta visszatartani a könnyeit. Mellbe vágott a látvány, és igazából azóta sem tudtam felocsúdni belőle. Döbbenten eszméltem rá arra, hogy mestere vagyok a belső önkínzásnak, amivel nemcsak a saját, hanem a környezetemben élők életét is megnehezítem. EGYSZER S MINDENKORRA le akarok számolni a saját mérgezőségemmel, a rohadt életbe! Szeretnék végre elégedett, örömteljes lenni, és szeretném kézben tartani a saját lelkivilágom gyeplőjét!

Nem tagadom, nagy kihívás átkeretezni a belém ivódott mintákat, de nem riadok meg tőle. A legnagyobb erőt a terapeutám adja azzal, hogy pozitív megerősítésekkel és támogató attitűddel fordul felém. A közös munkának köszönhetően sok időt töltök azzal, hogy azokon a dolgokon próbálok javítani, amelyek bizonytalanságot, frusztrációt okoznak bennem.

Szerencsére most megkaptam a szükséges segítséget a változáshoz. Ezúttal talán képes leszek kívülről tekinteni önmagamra és meglátni a viselkedésem következményeit anélkül, hogy másokat hibáztatnék. Jelenleg különféle önnyugtató technikákkal kísérletezem, naplózom a gondolataimat, az érzéseimet, és egy mindfulness kurzusra is beiratkoztam. Bizakodó vagyok a jövőt illetően, és remélem, egy pozitív, érzelmileg egészséges helyre térek majd vissza.

Nyitókép: Unsplash