Szerelemhóhér a lelki sérülések tükrében
A bátyám meghatározta a gyerekkorom. Majd ezzel predesztinálta a későbbi párválasztási szokásaimat. Belém ivódott, hogy a világmegváltó gondolatokkal – soha nem tettekkel – bíró pasikhoz vonzódjak. Égő vággyal, szenvedéllyel kívántam ezeket a bohém alakokat. Persze a képlet sokáig nem volt ennyire egyértelműen átlátható.
Ahogy a bátyám sem csak egy szerfüggő egyetemista volt csupán a gyermekkorom korai éveiben. Kicsit az apám volt az apám helyett. Meg valamelyest a védelmező, óvó anyai gyámom is. Az érett felnőttet láttam benne, aki kiállt értem, legalább időnként. Megtette, amit tudott, amikor a közelemben volt. Ritkán bukkant fel a pici lakótelepi ingatlanban, merthogy megfogalmazása szerint nehezen lélegzett ott. Sűrű cigaretta füst és trauma hegyek fedték be. Beleszülettem egy mozaikcsaládba – egy létformába – ami akkor még egyáltalán nem volt társadalmi norma. Talán más lett volna – biztosan más lett volna – ha nem egy dél-alföldi kisváros a színtér.
Mindenesetre hálás voltam a bátyámnak, hogy időnként kikapott anyám kezei közül, amikor ütlegelt a vélt vagy valós bűntetteimért. A megmentőmnek láttam közel harmincéves koromig. És ehhez adaptálódva az életemben megjelenő férfiak kísértetiesen hasonlítottak hozzá. Könnyedek, szórakoztatóak, bölcsek és mindenek előtt – függők voltak. Telis tele tátongó sebekkel, szeretetre éhesen. A kapcsolódásaim ezekkel a férfiakkal hatalmas energialökettel indultak. Azt éltem meg, hogy megtaláltam a másik felem. A nagybetűs embert, aki minden szinten ért, akinek a létezése lehetővé teszi, hogy feltárjam a legrejtettebb zugaimat.
Kép forrása: Midjourney
Hamis illúzió volt minden egyes alkalom. Pont, ahogy idealizáltam a bátyámmal való kapcsolatomat. Tulajdonképpen kislányként jól jöttem neki, mert lehetett villogni a kis hugival. Később pedig a kamaszlánnyal, akit időnként a fiatal barátnőjének néztek egy-egy hajnali kocsmázás alkalmával. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem adott belső békét az oltalmazónak vélt szeretete. Úgy éreztem, hogy életem biztos pontja lehet a nagytesóm. A bástyám, aki minden viszontagsága ellenére, a démonjaival vívott küzdelmei kereszttüzében sem szűnt meg látni a húgát. Aztán egyszer csak eltűnt az életemből. Hasonlóan a férfiakhoz, akiket annyira szerettem. A kisfiús bájjal bíró, megszállott férfiakhoz, akik örült eufóriába kergettek. Sose tudtam előre meghatározni, hogy mikor fog lecsapni a következő ilyen egyed. Mindig elhittem, hogy többet soha nem fogom érezni azt a fajta mámort, amit egy ilyen sérült alapokon nyugvó kapcsolódás adhat.
Egy ízben, ahogy a terapeutám hatalmas kék kanapéján ültem. Az a mondat hagyta el a száját, hogy ha valakivel annyira magától értetődően jó a szex, ahogy leírom, akkor az csak és kizárólag lelki sérülésből fakadhat. Felháborodtam. Nem akartam elfogadni, hogy a legkeményebb tudatmódosítós élményeimet meghazudtoló aktusok nem valami földöntúli csodák. Ugyan az árulkodó volt, hogy ezekkel a férfiakkal soha nem működtünk párkapcsolati szinten. Csak, hogy a szex varázslata mindent felülírt. Azt éreztem, hogy azok a magasztos percek mindent megérnek. A kék kanapés terapeuta azt mondta ezen őszinte megnyilatkozásomra, hogy fasztranszban vagyok. Nem mentem többet hozzá. Úgy voltam vele, hogy eleget aláznak verbálisan ezek a férfiak – egyszerre mindig csak egy – ezért nem fizetek. Legalábbis neki nem.
Legyen elég, hogy a szexuális mámort nyújtó férfiakat ajnározom anyagilag.
