Te mennyire lehetsz őszinte a pároddal?

Mindannyian ismerjük a régi, ormótlan viccekbe illő jelenetet. A férfi otthon engedelmesen leviszi a szemetet, magányosan tévelyeg a Tescóban, miközben “anya” telefonos instrukcióira hagyatkozva kering a gondolák között, mint gólyahír a levegőben.

Ha az asszony magán kívül cirkuszol, élete párja szemlesütve bólogat. Nagy ritkán azért kiszakad ebből a körből és kiönti végre a szívét a haveroknak a kocsmában. Ehhez pár korsóból merít bátorságot. Volt már részem hasonlóban, annak ellenére, hogy a sztereotip asszonyka képétől kiráz a hideg.

Aki hajcsavarókkal ékített toalettben, rózsaszín nyuszimamuszban, repdeső frottírköntösben, olaszos temperamentummal hőzöng a férje teljes alkalmatlansága miatt. Az pedig minden igyekezetével próbál eggyé válni a tapétával, alázatosan igazat adva a nejének. Mert tudja, hogy ezt kell mondania, ezt akarja a másik hallani. Bár a mi helyzetünk, azt hiszem, merőben más volt, valahogy mégis hasonlóképpen siklott félre a dolog.

Egyetlen dolgot kértem és vártam volna el: bármi történjen is, a párom merjen őszinte lenni velem. Nem hiszek a kegyes hazugságokban, bár megértem, hogy van az az élethelyzet, amikor ennek is eljöhet az ideje. De egy kapcsolat a szememben nem a füllentésekről, elhallgatásokról szól. Rá kellett jönnöm, hogy ezen a téren teljesen másként gondolkodunk.

Megbíztam benne, tudtam, nem tenne olyasmit, amivel megbánt. De ami az őszinteséget illeti, az ilyesmi túlmutatott olyan témákon, minthogy hova és kivel járunk el szórakozni. Meggyőződésem volt, hogy ha feltétel nélküli szeretetről van szó, akkor bármit megoszthatok a másikkal. Én pedig kétségbeesetten – talán túlságosan is – vágytam rá, hogy mindent elmondhassak neki, akár jó vagy rossz dologról legyen szó.

FORRÁS: UNSPLASH

 

Egyik alkalommal belefogtam egy régi traumám történetébe. Szó nélkül, nyugodt léptekkel sétált ki a szobából egy mondatom közepén. Bennem akadt a szó. Nem volt épp az a könnyen megnyíló típus, én viszont felháborodva faggattam, míg végül kibukott belőle:

– Ez olyan undorító, hogy felfordult tőle a gyomrom! Nem vagyok köteles végighallgatni!

– Neked felfordul a gyomrod szimplán attól, hogy hallod, én viszont átéltem cseszd meg! – vágtam vissza sírós hangon, akár egy sértett kisgyerek.

Később hosszasan beszélgettünk az esetről az egyik barátnőmmel. Általában jó meglátásai vannak. Szerinte igazságtalan voltam. Ráerőszakoltam a páromra valami olyasminek a terhét, amivel nekem kellett megbirkóznom. Nem neki. Tiszteletben kellett volna tartanom, hogy mit bír el és mi az, ami már túl sok neki. Bármennyire is szeretett, nem várhatok egyetlen embertől mindent.

Hogy társ legyen, szerető, a legjobb barátom, a pszichológusom, és a lelki gyógyírem egy személyben. Itt lett volna a helye annak a kegyes elhallgatásnak, amiben én olyannyira nem akartam hinni. A barátnőm szerint az lett volna a megoldás, ha bizonyos dolgokat egyszerűen nem osztok meg a pasimmal. Nem zúdítom rá az egész életemet, mert egyetlen ember ennyi mindennel egyszerűen nem tud megküzdeni.

Főként, hogy pontosan tudtam, mások vagyunk ezen a téren. Csak akkor szembesültem vele, mekkora a különbség köztünk, amikor túl voltunk a szakításon. A kapcsolatunk végéhez épp az vezetett, amire olyan sokáig vártam: az őszintesége. Egyre többször szakadt benne mindaz, amiket talán évek óta hordozott magában.

Mintha egy teljesen másik embert ismertem volna meg.

Nem fogom szépíteni, hatalmas pofáraesés volt szembesülni mindezzel. Annyira tartott tőle, hogy megbánthat a valóság, hogy – egészen addig – annak csak egy töredékét osztotta meg velem. Úgy éreztem, mindketten hatalmasat hibáztunk. Ha mindig ilyen őszinte lett volna velem, talán minden másként alakult volna.

Rá kellett jönnöm, hogy épp azt a sztereotípiát követtük, amit egész életemben messzire el akartam kerülni. Ő a kocsmában panaszkodott a haveroknak mindarról, amit velem nem mert megosztani, én pedig észre sem vettem, hogy önmagam paródiájává váltam mellette. Te mit gondolsz?

Valóban helye van olykor a hallgatásnak, a kegyes hazugságoknak a békesség kedvéért? Nem várhatjuk egyetlen embertől, hogy kitöltse az érzelmi életünket, hogy meghallgasson, bármiről legyen is szó? Vagy épp ellenkezőleg? Létezhet arany középút, ha arról van szó, mennyit adsz magadból a másiknak?

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok