Az álmodért való küzdelemben is kiéghetsz, ha nem vigyázol!

A kiégés manapság népbetegségnek számít, és ha a saját bőrünkön még nem is tapasztaltuk, biztosan van a környezetünkben olyan, aki már átesett ezen.

Azt mondják, kiégni leginkább a munkában lehet, amikor túlhajszoljuk magunkat – a nap 24 órájában elérhetőek vagyunk, és túl sok inger ér, amit egyre nehezebben tudunk befogadni. Mintha lenne egy állandó külső nyomás, ami arra sarkall, hogy mindig többet tegyünk le az asztalra. Így szép lassan kifacsarjuk a saját lelkünket, és előbb-utóbb a testünk is feladja a harcot.

Ez egy nagyon is létező jelenség – ám mi van akkor, ha az ember abban a tevékenységben, hobbiban ég ki, ami boldoggá teszi? Ami kompenzálná a túlhajszolt hétköznapokat, aminek pont a feltöltődés lenne a funkciója?

Hallottál már olyanról, hogy valaki kiég a túl sok kirándulásban? Vagy hogy „bocsi, nem járok többé a festő szakkörre, mert túltoltam a festegetést”? Furán hangzik, de én azt mondom, van ilyen. Nem csak a munkában és a befogadhatatlan mennyiségű információval való megbirkózásban éghetünk ki.

Szerintem kiéghetünk a kedvenc hobbinkban is, aminek több oka lehet. A saját bőrömön megtapasztalt élményekről tudok igazán hitelesen beszélni, ezért elmondom a történetemet. Engem a zenélés öröme tölt fel. Kb. 6 éves koromtól kezdve játszom valamilyen hangszeren, énekelek, vagy éppen a zenekarommal koncertezem. A közönség energiájából táplálkozom, ők pedig az enyémből.

Aztán hosszú évek után azt vettem észre, hogy egyre kevésbé van kedvem elmenni a próbákra.

Nincs hangulatom dalokat írni, nem jön az ihlet, keresem a kifogásokat a gyakorlás elhagyására. Ez az ellenállás sokáig nem is tudatosult bennem, egészen az elmúlt pár hónapig, amikor azt éreztem, hogy valahogy rám nőtt a zenélés. Lerugdosott álmomban az ágyról, és most ő alszik benne, én pedig a földön vacogok takaró nélkül.

FORRÁS: UNSPLASH

Valahol félúton elhagytam magam, miközben próbáltam olyan dalokat írni, ami tetszhet a közönségnek. Ami rádiókompatibilis lehet, amit szívesen játszanak a zenekarom tagjai is. Egyre több negatív visszajelzés érkezett, én pedig kezdtem elveszíteni a motivációmat, a lelkesedésemet. Minden pozitív érzést, ami a zenéléshez kapcsol.

Megmaradt a vágy, megmaradt az álom, hogy jó lenne egyszer egy teltházas bulit csinálni a Parkban, de az odavezető úttól elment a kedvem. Hogy lehet, hogy ami eddig boldoggá tett, az az ellenségemmé vált? A megfelelési kényszer nagyon szemét dolog. Akkor vesztettem el saját magamat a képletből, amikor tudat alatt megpróbáltam mindenkinek megfelelni.

A rádióknak, a zenekarom tagjainak, a közízlésnek, a koncertszervezőknek, a kiadónak: „Túl konszolidált marketinges lány kinézeted van, ez nem kell a népnek.” És közben elfelejtettem, hogy tulajdonképpen én mit is szeretek ebben az egészben. Szóval, ha te festegetni szeretsz szabadidődben, mert az feltölt, ne gondolj arra, hogy vajon tetszeni fog-e másnak, amit kreálsz!

Vagy ha balettozol, de nem érzed magad jól benne, és anyukád balerina akart lenni, de nem úgy hozta az élet – gondolkodj el, hogy kinek az álmáért dolgozol! Ha azt érzed, hogy kezdesz belefásulni abba, aminek “fel kéne töltenie” – tedd fel a kérdést, hogy hol vesztetted el benne önmagad!

Nyitókép: Unsplash