Volt apám, mégis apa nélkül nőttem fel

Apa nélkül… Vagyis nem apa nélkül. Merthogy nekem volt apám. Vagy legalábbis volt egy férfi, aki időnként megjelent a lakásban, ahol anyukámmal meg a tesómmal éltünk. 

Tudtam, mert megtanultam, hogy ő apa. Ő az, aki keresi a pénzt. Ezért aztán szinte soha nincs otthon. Ha viszont mégis, akkor fáradt. Nem lehet hozzászólni. Békén kell hagyni. Csendben lenni. Jónak lenni, hogy apa zavartalanul tudjon töltődni.

Idővel kialakult bennem a kép, hogy apa az, aki a család árnyéka. Alig látjuk, de sokat beszélünk róla. Hamar megtanultam, hogy apának meleg étel jár, akkor is, ha éjjel ér haza. Meg azt is, hogy apának kell az egy sör. Azonban azt nem vesszük meg reggel a boltban a kiflivel együtt, mert ugye az hogy nézne ki?

Mondjuk ezt 6-7 éves fejjel egyáltalán nem értettem. Mit jelent az, hogy „hogy nézne ki”? Anyukám torkolt le ezzel a kusza felmondattal, amikor a parizer meg a kifli mellé a folyékony kenyér is becsusszant volna a kosárba. Nem értettem, de jó gyerek akartam lenni, és kérdés nélkül elfogadtam. Sört nem veszünk reggel.

Iskolás koromban már azt is felfogtam, hogy nem minden apa árnyék apa. Megdöbbentett, de szembesülnöm kellett azzal, hogy léteznek olyan gyerekek, akikért az apukájuk jött. Sőt, az elmondásuk alapján nekik teljesen normális volt, hogy apa esténként játszik velük.

Az én apámat senki nem ismerte az iskolában

De anyukám legyintve csak azt mondta, hogy talán jobb is ez így. Nem értettem vele egyet, de csendben maradtam. Jó gyerek akartam lenni. Igazán kimagaslóan jó. Olyan, akivel tényleg nincs baj! Csak a testem hagyott sokszor cserben – ahogy később, felnőttként az emésztésem. Baromi sokat voltam beteg. Nem úgy kicsit taknyos, hanem olyan igazi magas – delíriumos – lázas, kegyetlen mandulagyulladással.

Utáltam ezt az állapotot. Gyűlöltem látni, ahogy az anyukám aggódik értem. Ahogy éjjel is csak az ágyam mellett ült. Vagy éppen cserélte a vizes borogatásokat. És néha kétségbeesésében kórházzal fenyegetett, ha nem ittam legalább pár kortyot. Akartam én inni, mert ugye a jó gyerek… De pokol volt még a saját nyálam lenyelése is.

Az apám ilyenkor sem volt igazán jelen

Néha munkába menet vagy érkezve megsimogatott és szomorúan megkérdezte: ”Már megint beteg vagy, kicsi?” Nem tudtam, hogy mit kellene felelnem. Szégyent és zavarodottságot éreztem. Meg dühöt a saját testem ellen. A gyengeségem miatt, hogy folyton lebetegedtem. Ami azzal is járt, hogy állandóan hiányoztam az iskolából. Majd szorongtam, hogy nem tudom megfelelő tempóban pótolni az elmaradásokat. Rettegtem, hogy nem leszek minden tárgyból tökéletes. Pedig apukám sokszor azzal viccelt, hogy akinek nincs egyes osztályzata, az még csak nem is igazi iskolás.

Kép forrása: Midjourney

Nem értettem, hogy ezzel mit akar. Nem is kérdeztem. Csak azt tudtam, hogy velem ez nem történhet meg, mert az magát a világ összeomlását jelentené. Időnként kontrolálhatatlan sírós rohamok törtek rám lefekvés után. Utáltam magam érte. Anyukám próbált kezdeni vele valamit, de leginkább csak azt akarta, hogy csendben legyek, mert ha apa otthon van, akkor jár neki a nyugodt alvás. Minden erőmmel azon voltam, hogy elfojtsam. Mégis volt, hogy szinte fuldokolva feltörtek a könnyek. Pedig jó gyerek akartam lenni.

Azt akartam, hogy a szüleim, de főleg az apám büszke legyen rám. Valahogy azt hittem, hogy ha jobb tanuló lennék, ha többet segítenék, ha szebb lennék, ha kevésbé lennék beteges, akkor talán más lenne otthon. Akkor talán apának is könnyebb lenne otthon lenni. És ha otthon van, akkor nem csak fáradtan bambulna maga elé a konyha asztalnál. Az ”apa széken” az ablak mellett.

A cikket ihlette Légrádi Gergely Falaink című könyve.

Nyitókép: Unsplash