Pokoltúra az evés körül!
Evészavar, mint függőség…
Sokáig azt hittem, hogy szeretek veszélyesen élni. Holott csak az érzékeim rabja voltam – úgy testben, mint lélekben. Az evészavarom vagy, ha úgy jobban tetszik az érzelmi evés az életem teljesen természetes része volt. Pont, ahogy a testedzésfüggőség is.
Azért edzettem, hogy ehessek. És azért ettem, hogy edzhessek. Nem ez annyira nem igaz. Mert volt, hogy nem ettem. A súlyom ingadozott. Hol a kórosan sovány tartományban kódorgott, hol pedig a normál felső határán nézett velem farkasszemet. Az életemet teljes mértékben áthatotta az evés, nem evés, edzés, nem elég edzés körüli teendők sora. Abszolút az életem mozgatórugója lett. És ugye ezáltal kimeríti a függőség definícióját.
Függőség
„Addikciónak vagy szenvedélybetegségnek azokat a viselkedésformákat nevezzük, amelyek fölött a személy képtelen kontrollt gyakorolni, s ezért ezeket kényszeresen újra és újra végrehajtja, illetve amelyek a személyre – és többnyire a környezetére is – káros következményekkel járnak.” – Demetrovics Zsolt és munkatársai meghatározásában.
Míg egy másik megközelítés:
„a szenvedélybetegek számára az öröm, boldogság, eufória, kielégülés állapotának kizárólagos forrása egy fókuszált tevékenységre szűkül, élete ettől függ…”.Kasza Zsuzsanna szavaival.
Az bizonyosan jól kivehető, hogy az addikció – legyen az bármilyen – mindent felülír. Nem számít, hogy a külvilág zaja. Minden mindegy, mert az edzésnek meg kell lennie. Az ételnek funkcionálnia kell. És a körforgás csak pörög tovább.
Az igazság az, hogy hosszú ideig jól tudtam magamat is áltatni az egészségtudatosság mázával. Merthogy valóban volt benne valami. Figyeltem az alapanyagokra, a makrók arányára, a kiegyensúlyozott vízfogyasztásra. És nagyon tudtam, hogy a mozgás szükséges a testi-lelki jólléthez. Csak aztán ezek a skála azon részére tolódtak, ahol intenzíven és erőteljesen mindent felülírtak. Természetesen akadtak figyelmeztető jelek. Időnként lesérültem, de leleményesen megoldottam, hogy nem tudtam futni, akkor bicikliztem, ha azt sem, akkor úsztam. Mindeközben pedig büszke voltam magamra, hogy „semmi nem állíthat” meg.
A történethez az is hozzátartozik, hogy a mai világ egészségtudatos létezése tulajdonképpen még alá is támasztja, hogy túledzeni magad – menő. Pont, ahogy végletesen figyelni az étkezés tápláló mivoltára. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a család megszokja a különcséget. A barátok vagy lecserélődnek szintén megszállott fitnesz bolondokká vagy egyszerűen csendben hallgatnak, esetleg elmaradoznak.
Az érzelmi evés, a túlevés, az evés körül szambázó folytonos gondolatok nehezen megfoghatóak, mert sokszor az identitásod részévé lesznek. A függő nem tűnik fel, hogy függő. Neki a függősége a mentsvára, az élete alfája és omegája – egy bizonyos pontig. Addig a határvonalig, amíg a szenvedés már olyan méreteket ölt, hogy valóban képtelenség tovább cipelni a terheket. Mert szembe kell nézni a megmásíthatatlannal ténnyel – az evés pótcselekvés lett. Egy tünet, ami azt jelzi, hogy lelki értelemben valami nincs rendben. A psziché segítségért kiállt. Szeretné, ha mélyebb tudatosságban nyerhetne értelmet az a szenvedés, amit az evés, mint függőség kikényszerít. Hiszen, ha túleszed magad, nem eszel, éhezel, hajszolod magad az edzőteremben, a futópályán, akkor valóban egy bántalmazó kapcsolatban élsz saját magaddal. És ez fájdalmasan veszélyes.
Szerző: Baranyai Kata
