Ha visszautasít egy férfi, az sosem szégyen!

Pár hónapja történt egy házibuli alkalmával, amikor véletlenül tánc közben a hátunk egymáshoz súrlódott és a kezeink egymásba gabalyodtak. Mondhatjuk, hogy a sors akarta így, vagy a furcsa véletlenek ajándéka ez, vagy egyszerűen csak jókor voltam jó helyen.

Nem voltam soha az az ideálokat hajszoló típus, nem volt kifejezett szempár, amire vágyott volna a szívem, és nem volt kifejezett mérce, amit a férfinak meg kellett volna ütnie. Nem számoltam a kockákat a hasán, és nem mondtam azt, hogy fordulj sarkon, ha csak 175 centiméter magas vagy. Nem voltak elvárásaim. Hacsak az nem számít annak, hogy legyen őszinte.

Nagyon jó este volt. Sokat beszélgettünk, sokszor pedig csak néztünk egymásra mosolyogva. Érezhető volt, ahogy szikrázik a levegő, ahogy arra vágyunk, bárcsak sose érne véget ez az este. Többet adott, mint amit elvett, de valahogy mélyen magamban, a zsigereimben éreztem, hogy a folytatás elmarad, hogy majd azt kapom válaszul: „Most nem fér bele az életembe egy kapcsolat.”

Nem ítéltem el soha azokat a lányokat, akik olykor megadták magukat egy-egy éjszakára, de én nem tartoztam közéjük. Valahogy számomra sokkal bensőségesebb kapcsolódást jelent az együttlét, az intimitás. Nem akartam őt egy éjszakára becserkészni. Úgy éreztem, ő az a férfi, akit soha nem engednék el. Akinek a karjaiban esténként megnyugodnék, akivel órákon át csak beszélgetnék, akinek kiteríteném a lapjaimat.

Akinek félve, de megmutatnám a sebeimet, akinek vinném a terheit, simogatnám a szívét. Nem lenne erőfeszítés rá gondolnom és odafigyelni rá. Akit megérteni szeretnék a nehéz helyzetekben, és nem faképnél hagyni. Akit nem szegeznék vitakor a falhoz azért, amit a múltban tett, és akivel nem tökéletes életre törekednék, hanem boldog létre.

FORRÁS: PEXELS

A buli lassan a végéhez közeledett, de mi még ugyanúgy, ugyanazzal a hévvel, ugyanazzal a vad akarással fogtuk egymás kezét. És amikor feltettem a kérdést, hogy cserélünk-e számot, van-e kedve még találkozni velem, a válasz egyenes és őszinte volt, megfelelve az egyetlen elvárásomnak:

„Nagyon szeretnélek megismerni, nagyon kedvellek, de nem fér most bele az életembe egy kapcsolat.”

Lehajtottam a fejem és elmosolyodtam. Nem éreztem kudarcnak, sem kínosnak a hallottakat. Nem éreztem úgy, hogy felültem egy lóra, ami ledobott, még csak kibúvónak sem gondoltam a válaszát. Sokkal inkább gyanítottam azt, hogy fél. Fél átadni magát valami újnak, amibe energia kell, amihez idő kell.

Fél, hogy majd nem képes eleget nyújtani, nem képes ott lenni, nem képes egy kapcsolat alapjainak megfelelni. Azt éreztem, a szíve mélyén vágyik az újra, valami jobbra, ami begyógyítja az elmúlt év fájdalmait… Vágyik egy nőre, aki ott van, aki jelen van, aki hallja, látja, érzi őt. Mert minden ember vágyik az őszinte, igaz szeretetre.

Hiszem, hogy vannak rendes férfiak, akik tényleg őszintén, hárítás nélkül kimondják, amit gondolnak. És hiszem, hogy vannak nők, akik ezt nem veszik zokon. Nem érzik magukat ettől kevésbé nőnek, kevésbé jónak. Hiszek az idő erejében és abban, hogy ha két embernek találkoznia kell, fognak. Ha két ember szövetségének van létjogosultsága, az a felszínre tör, és az elől nem menekülhetünk el.

Nem haragszom rá. Nem érzem őt gyávának, nem érzem őt hazugnak. Nem élt vissza a jóindulatommal, nem élt vissza azzal az estével. Vannak még, akiknek nem lételemük összetörni és meggyalázni egy nő szívét. Hiszem, hogy egyszer majd a jó időben találkozunk, és addig is szeretettel emlékezem rá. Arra a férfira, aki képes volt őszintén a szemembe mondani azt, amit érzett – úgy, hogy nem taposta meg az érzéseimet.

Nyitókép: Pexels