Én vagyok a hülye, ha még vannak elveim?

Sokszor a fejemhez lett vágva, hogy én az erkölcs bajnoka vagyok, vagy csak álszent, esetleg nemes lelkű, fényes páncélú lovag. És én minden egyes állítást határozottan elutasítok.

Igen, tudom, vannak olyan emberek, akik szilárd erkölcsi meggyőződésből tesznek, vagy nem tesznek meg dolgokat. És sok esetben ehhez nagyon össze kell szorítaniuk a fogukat, esetleg a combjaikat. Küzdeni kell, hogy tartani tudják magukat az elveikhez. A nagyobb jó érdekében, nemes eszméket hajszolva élnek tisztességes, hűséges és mit tudom én még milyen magasztos életet.

Vagy legalábbis igyekeznek – vagy csak nagyon jól színlelik.

 

Na, én nem ilyen vagyok. Pontosan nem tudom, hogy az én belső iránytűm mennyire csak a nevelés eredménye, a környezetem befolyása, és mennyivel látnám másképp a világot, ha más közegben nevelkedem. Lehet, hogy egy elfajzott vadállat lennék, és nem okozna semmiféle lelkiismeret-furdalást ez, ha körülöttem mindenki hasonló lenne. De nem így van.

Ezért az általam ismert világ keretein belül igyekszem olyasmiket tenni, amik miatt nem érzem szarul magam. Igen ez ilyen teljesen egyszerű, önző dolog. Meglehetősen empatikus vagyok, ezért egyszerűen rosszul érezném magam, ha például direkt megszégyenítenék valakit. Rosszulesne egy nőt átverni, kihasználni és otthagyni kiborulva. Pedig ismerek olyanokat, akik ezt csupán szórakozásként művelik.

Bennem mégis szörnyű érzéseket hagyna, ami utána emésztene. És én ezt baromira nem szeretném. Ennyi. Nincs mögötte semmi fennkölt erkölcsi norma, csupán nem akarom szarul érezni magam mások miatt. Meg sem fordul a fejemben, hogy jót akarok cselekedni, vagy hogy akkor én most direkt jó fej leszek, és ezért segítek valakinek. Azt teszem, ami jólesik, és ez olykor egy halmazban van azzal, hogy rendes is vagyok.

Az írásaim alatt is rendszeresen megvádolnak, hogy játszom itt az erény bajnokát, meg szónokolok a hűségről meg az őszinteségről, és ez nettó baromság. Abszolút fenntartom a jogot ahhoz, hogy majd a jövőbeli énem megváltoztassa a véleményét, ha olyan helyzetbe kerül. Mert ebben az életben nem az az elsődleges célom, hogy hibák nélkül, makulátlanul éljem le, hanem az, hogy minél kevesebb rossz érzéssel, és minél több jóval.

Sokkal könnyebb azoknak, akiknek nincs lekiismeretük

 

És esküszöm, valószínűleg sokkal könnyebb életem lenne, ha képes lennék bizonyos dolgokra. Sokszor vágyom is rá, hogy csak egy kicsit csesződjek el ahhoz képest, amilyen most vagyok, és akkor nem szívnék ennyit. De sehol egy jótündér, aranyhal, dzsin, aki teljesítené ezt a kívánságomat. Azt hiszem, nem én vagyok az egyedüli, aki ezzel küzd. Akinek egyszerűen nem mennek bizonyos dolgok.

Nem emberi jóságból, erkölcsösségből, csupán azért, mert kicsinálnák vele a lelküket, és több szenvedést hozna, mint örömet. Félreértés ne essék, azzal, aki támad, aki bánt, én is tudok kegyetlen lenni, hiszen mint mondtam, nem vagyok jótét lélek. Ő “ütött” először, viselje a következményeit! Emiatt nem fogok álmatlanul forgolódni.

De például azért nem lépek félre, mert úgy érzem, azzal eltörök valamit a kapcsolatunkban. Még akkor is, ha nem derül ki, valamit tönkreteszek – talán csak saját magamban. És nem szeretném a saját bőrömön érezni ennek a következményét. Ha szeretek valakit, akkor nekem ő teljesen elég, és abban reménykedek, hogy én is elég vagyok. Ezt nem akarom beáldozni stresszes, lelkiismeret-furdalásos, röpke örömökért.

Nem azért igyekszem őszinte lenni, mert egy kiscserkész mindig igazat mond, és a tiszta, őszinte lelkemért majd busás jutalmat várok az élettől. A francokat! Őszintének lenni, igazat mondani sokszor szívás. Mégis én könnyűnek érzem magam tőle, akkor is, ha emiatt el kell viselnem azt, hogy konfrontálódok valakivel.

De legalább nem érzem utána azt, hogy elbasztam valamit, hogy mást kellett volna mondanom, mást kellett volna kitalálnom, hiszen az igazság az egyszerű, és olyan, amilyen. Ha valamiben nem lehetek őszinte – akár mert mások titkairól, döntéseiről, hibáiról nem beszélhetek -, akkor a hazugságok, féligazságok, vagy csak a tagadás is úgy érzem, hogy összenyom, hogy teher, amit cipelek, kellemetlenség, amin végig kell mennem.

Nem is értem: a krónikus hazudozók nem érzik azt, hogy ez milyen megterhelő?

Úgyhogy a kétkedőknek annyit, hogy nem mindenki azért cselekszik “helyesen” mert jó színben akar feltűnni. Hanem csak azért, mert menteni akarja a lelki békéjét. Mert jól akarja érezni magát. Aztán pont ugyanebből az okból csinálunk néha baromságokat is. Szóval, úgy tűnik, nem én választottam a gengszter életet, de a gengszter élet se választott engem. Hogy kapná be…

Nyitókép: Unsplash