A túltolt érzékenyítéstől csak gyengék leszünk?

Amellett, hogy igyekszünk olyan világot teremteni (nagyon helyesen), ahol minél kevesebb embert ér sérelem, mintha elfeledkeznénk arról, hogy kikerülhetetlen, hogy rossz dolgok is történjenek velünk. És ezeket tudnunk kellene feldolgozni.

Meg kellene tanulni, hogy milyen súlyuk van a különböző eseményeknek. Nem kell ugyanolyan erővel lesújtani arra, aki egy kis vétséget követett el, mint arra, aki komolyabbat. A törvények is eszerint működnek, mégis az átlagember képes majdnem ugyanúgy gyűlölködni egy rossz poén vagy egy testi sértés miatt. És saját magunkon is dolgozni kellene, hogy ne ugyanannyira vegyünk magukra a különböző sérelmeket.

Rengeteg még fel nem számolt komoly probléma van a világban. Ugyanúgy előfordulhat, hogy a villamoson egy részeg tahó elkezd molesztálni egy nőt. És ebben a védelmező társadalomban senki nem mer fellépni ellene. Maximum előveszik a telefonjukat és levideózzák az eseményeket. Az emberek visszavonultak a virtuális világba megvívni a harcaikat. Ott nagyon felbátorodtak, akár agresszívak is lettek, de onnan kilépve ez elszáll.

Ha valakit bármilyen sérelem ér, akkor egy támogató közösség validálja, hogy most rosszul szabad éreznie magát. Joga van ahhoz, hogy szarul legyen, hogy ez fájjon neki. Ami teljesen rendben is van. Mégis sok esetben azt látom, hogy hagyják benneragadni az áldozat szerepében, vagy még fel is nagyítják a problémát. Vannak, akik szeretnek katasztrófaturistáskodni, megmentőt, támogatót játszani, úgy, hogy ezzel egyáltalán nem segítenek.

Ha a lányomat valaki piszkálja az iskolában, akkor mérlegelem, hogy ennek milyen súlya volt. Például egy fiú azt mondta neki, hogy büdi a hónalja. Anno engem is ért abúzus az iskolában, de ezt még nem tartom annak. Megértem, hogy a lányomnak ez rosszulesett, és ezzel kapcsolatban a támogatásomat fejeztem ki. De utána elkezdtem beszélgetni vele arról, hogy ez miért történhetett.

És arról is, hogy ezt ne vegye túl komolyan, a fiú lehet, hogy csak azért kekeckedik vele, hogy felhívja magára a figyelmét. Fontos, hogy megtanulja kezelni az őt ért kellemetlenségeket, és ne boruljon majd ki mindenen. Mert nem fogom tudni majd mindentől megvédeni. Csak azt taníthatom meg, hogy jól kezelje a helyzeteket, és hogy próbáljon lelkileg is minél ellenállóbbá válni.

Persze ha megütik, vagy visszatérő piszkálódás áldozata lesz, akkor azonnal fellépek, hogy ezt megszüntessem, de az már más fajsúlyú dolog. Van egy olyan benyomásom, hogy mintha az egész társadalmunk egy nagy védelmező tyúkanyóvá változott volna, aki a szárnyai alatt tartja az embereket. Mintha ez valódi védelmet nyújtana. Az emberek pedig onnan csipognak kifelé.

Csakhogy ez álbiztonság, mert ha jön egy róka, akkor a tyúkanyó vékony szárnyai nem fognak megvédeni, és nem is érzik, hogy egyébként milyen törékenyek. Pedig nem kellene azoknak lenniük. Dolgozunk az erőszak, szexuális zaklatás, bántalmazás és mindenféle abúzus eredményes visszaszorításán. De abba is sok energiát kell fektetni, hogy mi magunk minél ellenállóbbak legyünk. Talán már kezd beszivárogni a köztudatba a reziliencia kifejezés, ami lelki ellenállóképességet, rugalmasságot jelent.

Ez egy fejleszthető készség, ami segít abban, hogy könnyebben dolgozzuk fel a minket ért traumákat, jobban alkalmazkodjuk, jobban kezeljük a stresszt. Ez pedig elengedhetetlen a kiegyensúlyozott élethez. Az nem visz előre, ha egy negatív hatás után összeroskadunk, akkor sem, ha ennek nem szabadott volna bekövetkezie.

Akkor sem, ha nem ezt érdemeltük, akkor sem, ha jogosan érezzük magunkat bántva/megbántva. Akkor meg főleg nem, ha túldramatizálunk valamit. Ez olyan, mintha önszántunkból mérget innánk. Az életben nagyon sok olyan dolog történik, aminek nem szabadna megtörténnie egy ideális világban. De nem olyanban élünk.

Sokszor úgy érzem magam az életben, mintha egy abszurd focimeccsen lennék, ahol a játékosok egy kis ütközés miatt – vagy csak azért, mert mellettük suhant el valaki – elkezdenek fetrengeni a földön. Az egyik csapat csak néz, hogy nem történt semmi, a másik pedig ezerrel bizonygatja, hogy ebből bizony komoly sérülés lehet! És manapság mintha megérné az áldozat szerepét játszani. A focimeccsen szabadrúgás jár érte, az életben pedig kiemelt figyelem, törődés.

Ezzel pedig több probléma is van. Először is, hogy eltereli a figyelmet a valós problémákról, plusz már a komoly eseteket is kétkedve fogadják az emberek (például metoo-s túlkapások). Ezenkívül pedig nem ösztönzi az embereket arra, hogy törekedjenek ellenállóbbá válni. Hiszen ha nem tűnik úgy, hogy nagyon szarul vagy, akkor nem is történt semmi. Ha azt mutatod, hogy megbirkózol a helyzettel, akkor nem is lehetett olyan súlyos.

Nem sérülékenyebb, jobban, több minden miatt szenvedő embereket kellene „létrehozni”, hanem arra kellene ösztönözni őket, hogy rugalmasabban kezeljék az őket ért hatásokat. Amit fel kell dolgozni, azt dolgozzák fel, gyászolják meg, éljék át, sírják ki magukból.

Viszont arra kell törekedni, hogy minél kevesebb dolog viselje meg őket igazán.

Hogy azon kívül, hogy most szar, és foglalkoznak velük, legyen egy megküzdési mechanizmusuk is. Mert hiába törekedünk arra, hogy egy jobb világot hozzunk létre, még nem tartunk ott, hogy annyira jó hely legyen, amiben nem kell megvédenünk magunkat. Valószínűleg soha nem is lesz olyan.

Nyitókép: Unsplash