Te élvezed, hogy randit kérsz, majd eltűnsz?!

Az elmúlt időszakban azt tapasztaltam, hogy a ghostingolás egy teljesen új verziója ütötte fel a fejét. Amikor egy ideig minden a legnagyobb rendben megy, aztán amikor már megbeszéltünk egy randit, kitűztük az időpontot, az illető egyszerűen csak nem jelenik meg…

Adott egy úriember, akivel hetekig beszélgettünk. Nagyon kedvesnek és tényleg nagyon normálisnak tűnt. Már az üzenetekben érződött, hogy küzd egy kis önbizalomhiánnyal. „Anyukámmal élek, de csak mert beteg és vigyázok rá. Volt, aki emiatt koppintott.” „Egy Suzukim van, volt, aki emiatt utasított vissza.” Küldött egy hangüzenetet: „Jaj, sajnálom, hogy olyan borzalmas a hangom, ígérem, többet nem küldök hangüzenetet.”

Már kicsit zavarba ejtett, hogy mennyire nincs önbizalma. Vannak esetek, amikor valaki az anyukájával él. Amíg nem ismerem az összes körülményt, nem ítélkezem. Pont nem érdekel, kinek milyen autója van. Én sem Porschéval furikázom, és nem is várom el a másiktól, hogy azzal jöjjön értem. Guruljon, és jól van, én így gondolom. Szabadkozni amiatt, hogy hülye a hangja? Ki ne utálná a saját hangját visszahallani videóban vagy hangüzenetben? Ha utálod is, ne mondd már el!

Mindegy, túlléptem ezeken, úgy voltam vele, legalább nem egy öntelt majom, akár még jó is lehet ez. Két hétig az online térben beszélgettünk, míg meg nem szültük, hogy mikor találkozzunk. Az utolsó üzenetem az volt, hogy „szuper” – amire soha többé nem érkezett válasz. Annak ellenére, hogy előtte reggeltől estig folyamatos volt a kontaktus.

Úgy vagyok ezzel, hogy „szellemidézésbe” nem megyek bele, és nem írok többé annak, aki ghostingol. De itt nem bírtam szó nélkül hagyni, és másnap megírtam, hogy ez undorító, és mennyire nem ezt vártam az eddigiek alapján. Semmi válasz. Bevallom, eléggé dühös voltam. A csattanó csak 6 nappal később jött: írt egy nem is rövid üzenetet.

FORRÁS: PEXELS

Abban elmagyarázta, hogy éppen egy olyan buszon ült, amibe belement egy személyautó, és őt kórházba szállították agyrázkódással. Ott volt egészen mostanáig. Ültem a telefon felett, és egy borzasztóan hülye filmben éreztem magam, amire még nézőként is a tévére üvöltenék, hogy: „Hallod, csajszi, el ne hidd már!” Nem akartam nagyon hitetlenkedő lenni, de pár mondat után látszott, hogy túl sok fekete lyuk van a sztoriban.

Úgyhogy megköszöntem neki az eddigieket, és lezártam a beszélgetést. Bár minden kedvem elment a randizástól, volt még egy férfi, aki kitartóan ostromolt, így megpróbáltam rá koncentrálni. Hátha. Két héttel később hasonló sztori esett meg. Lebeszéltük a találkozót. Másnap hat óra a Városligetben. Mondta, hogy menjünk pingpongozni, és tökre örültem, hogy milyen kreatív. Majd eltűnt, köddé vált.

Ő nagyjából öt nappal később írt, hogy „Basszuuuus, kiment a fejemből.” Esedezett a bocsánatomért. És bár nem vagyok dáma, mondtam, hogy ennél én többre tartom az időmet, minthogy olyanra pazaroljam, aki így elfelejt. Szóval ez az újfajta ghosting, amit látszólag teljesen rendes, normális emberek csinálnak a másikkal.

Lehet, hogy régen is volt, nem tudom, de számomra borzasztóan elkeserítő. Valamiért ez jobban bánt, dühít, mint amikor valakivel randizom, érezhetően nincs meg a szikra, és utána soha többé nem beszélünk. Nem lehetne esetleg, hogy kicsit több tiszteletet adjunk egymásnak? Hogy ne vegyük a másikat és annak érzéseit semmibe?

Hogy bármennyire is egy húspiac most már az online ismerkedés, mégis próbáljunk emberek lenni és emberként kezelni a másikat?

Mindenki normális nőt, férfit keres, de akkor miért nem viselkedünk normálisan? Én nem akarom, hogy a ghosting legyen a normális, annak az összes hülye változatával együtt. Ezzel egyedül vagyok?

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂