29 évet és 1 napot voltam boldogtalan melletted!

Azt hittem, jobb lesz. Amikor elválunk, jobb lesz. Amikor elköltözöm, jobb lesz. Aztán amikor elváltunk, jobb lett.

Úgy éreztem, 29 év után végre megszabadultam. Megszabadultam a tehertől, ami lehúzott és visszanyomott. Tőle, a boldogtalanságomtól, az üres életemtől.

De milyen élet ez most? Reggel felkelek, dolgozni megyek, majd este hazajövök és lefekszem. Ennyi. Nem is élet. Hiszen nem történik semmi. Azt hittem, amikor megszabadulok tőle, olyan boldog leszek, hogy minden megváltozik.

Rögtön az első lakást megvettem, ami szembejött, nem akartam várni. Nem volt már türelmem. Harmadikon, lift nélkül, terasz nélkül, de akkor is jó lesz, mert azt éreztem, hogy ha tovább maradok vele, akkor biztosan becsavarodok. A lakás túl magasan van, túl panel, túl zárt. Utálom.

Ez is miatta van, hogy ezt sem szeretem. Miért nem szólt, hogy “Figyelj, Ági, gondold át, ne kapkodd el, hatvan fölött olyat válassz, hogy ha beteg lennél is élhető legyen!” Okoskodó idióta, gondoltam volna, és biztosan akkor is megveszem….

Tele voltam tervekkel. Majd tornázni járok, minden reggel piacra, és mostantól csak egészséges dolgokat veszek és eszek. Magától értetődően lefogyok legalább tíz kilót, elhagyom a bánathájamat, sokat sétálok, ha már közel lakom a Dunához.

Veszek bérletet színházba, és moziba is eljárok, azt lánykoromban annyira szerettem. Erre, amikor nagynéha ráveszem magam, hogy sétáljak a Duna-parton, akkor úgy érzem, ez nem is én vagyok, ez csak egy film.

Mert annyira gyönyörű, annyira szeretem, és nem is akarok hazamenni a szürkeségbe, a kockába, és akkor olyan, mintha kilépnék a saját szar életemből. Amikor pedig belépek a ház ajtaján a lépcsőházba, akkor már megint csak Szabóné Kovács Ágnes vagyok, aki elmúlt hatvan, kicsit kövér, kicsit gyűrött.

Nem mosolyog, haragszik, hogy miért nem vett legalább egy teraszos panelt, és hogy ezt a Szabónét is már rég le kellett volna tenni.

Pedig erre is azt hittem, hogy amikor majd Szabóné leszek, olyan boldog leszek, hogy csak na. Aztán nem egészen így lett. Az esküvő napja előtt összevesztünk, már nem emlékszem, min, de arra igen, hogy elbizonytalanodtam.

“Kell ez nekem? Majd lesz másik” – gondoltam, de mindenki – apámék, a rokonok – azt mondta, hogy esküvőt egy nappal előtte nem mondunk le. Három hete sütnek-főznek az asszonyok, felállítva a sátor az udvaron, egy csomó pénzbe került a ruha, már sokan ideadták az ajándékokat, hát mit gondolok én, ilyet ezekkel az emberekkel nem lehet megcsinálni!

Az én életem nem arról szól, hogy én jól érezzem magam benne, foglaltam össze magamban, és másnap Szabóné lettem. Gondoltam, akkor most már boldog leszek. És kerestem, de nem találtam az érzést, bár amikor kérdezték, hogy “Ugye, milyen boldog vagy?”, akkor azt mondtam: “Ühüm, az vagyok.” De nem.

Aztán tíz évig nem jött össze a gyerek. Vetélések, orvostól orvosig járkálások, kórház, fájdalom, könny, szomorúság. Nem volt benne egy perc boldogság sem. Amikor végül terhes maradtam, akkor sem boldog voltam, hanem rettegtem, hogy mikor fog velem megtörténni a következő rossz.

Annyira féltem, hogy meg is történt velem mindig. A jó elkerült. Dolgoztam, mert kellett, ápoltam a szüleimet, mert kellett, ápoltam az anyósomat, mert kellett. Nem voltam boldog ezektől sem. Nem hazudok, borzasztóan hiányoznak, de fellélegeztem, amikor elmentek.

Nehéz volt, de már nem bírtam volna sokáig. Mert ezeket tizenhét évig csináltam. Nem volt gyerekem, hát mit csináltam volna? Legalább nem gondolkodtam annyit, hogy velem mi lehet a hiba. Hogy én miért nem vagyok boldog.

Próbáltam megfejteni, hogyan léptem a boldogtalanság útjára. Aztán rájöttem, aznap kezdődött minden rossz az életemben, amikor férjhez kellett mennem azért, mert nem lehet előtte való nap lemondani a lakodalmat. És sorban jöttek a rossz dolgok.

Egy évvel ezelőtt, a huszonkilencedik házassági évfordulónkon már csak arra tudtam emlékezni, hogy nem kellett volna hozzámennem. Elmondtam neki, hogy boldogtalan vagyok, és ez pont huszonkilenc éve és egy napja kezdődött, nekem ez már túl sok, szóval, el akarok válni.  Elköltöztem, elváltunk. Azt hittem, jobb lesz. Azt hittem, boldog leszek. 

Törőcsik Edit novellája