30 év unalmas házasság után kellek még valakinek?

Tudta, hogy ilyet szoktak. Mások. A munkahelyén is mondták már többen, hogy ezt nem szabad kihagyni, mert ez tökéletes alkalom. „Mire?” – gondolta mérgesen.

Nem kell már neki senki, főleg pasi nem. Megint mosni valakire, meg kerülgetni, kedvében járni, főzni rá, ehhez már rég nincs kedve. Mert úgyis ezt akarja mindegyik, csak rajtaveszt, ahogyan már megtörtént. Mondjuk, csak egyszer, de az akkora volt, mármint a veszteség, és sokáig is tartott, majdnem 30 évig.

Megkönnyebbülés volt, amikor végre tíz év kínlódás, hazudozás után a férje elköltözött. Nem volt nagy veszteség. A férje az nem, de az a 33 nap híján 30 év, na, az igen. De nem gondolta volna, hogy bekövetkezik, úgy hitte, ők együtt öregszenek meg. Egyikőjük az emeleten kialakított lakrészben, a másik a földszinten.

Igazából csak az előszobában találkoztak volna, de kínosan figyeltek mindketten, hogy ezeket az alkalmakat a minimumra csökkentsék. Amikor hazajöttek a gyerekek, akkor voltak közös programok, ebéd, vacsora, de amennyire várta, hogy hazajöjjenek, annyira várta azt is, hogy elmenjenek. Olyan volt, mintha követ tört volna két napig, annyira elfáradt a mosolygásban és a hazugságban.

Azt hitte, jól csinálja, a gyerekek a boldog szüleikkel vannak, ők is élvezik ezt. Persze, amikor a férje elköltözött, mindkét fia mondta: végre vége ennek a színjátéknak.

– Hát tudtátok?! – döbbent meg. – Miért nem szóltatok hamarabb?

– Dehát ti is tudtátok – mondták. – Úgy alakítottátok ki az életeteket egy házban, hogy teljesen külön éltetek, nem is beszéltetek egymással. Ez volt a legszörnyűbb, ez a közömbösség, még ha ordítoztok, az is jobb lett volna.

Tényleg nem ordítoztak soha, mert az nem helyénvaló. „Hagyj rá a férjedre mindent! – tanácsolta az anyja még a házasságuk legelején. – Nem kell egy feleségnek okoskodni.” És mondta hozzá azt a hülyeséget, hogy a férj a fej, a feleség a nyak, szóval, alakoskodni kell, és akkor – hogy is szokott a parti cédulákon szerepelni? – hosszú, boldog házasságban töltenek harminc évet!

Igen, neki is boldog lett volna biztosan, ha meghalt volna a férje, de ez nem jött össze, pedig a férje is ezt várta, hogy hátha ő hal meg, aztán megoldódott volna minden. De ő sem halt meg, sőt, de egyszer odavetette neki: „Te meg minek élsz velem? Vagy egyáltalán minek élsz?”

„Tényleg, minek is?” – kérdezte magától, és nem kapott rá választ, csak azt: azért, hogy elteljen. Mármint az élet. Nem nagy perspektíva, de nem volt ereje változtatni. Aztán egyik nap észrevette, hogy az előszobából eltűntek a férje cipői, meg a kocsi is a garázsból, és ha már a garázsban volt, körülnézett: a teljes horgászfelszerelés is.

Megkönnyebbült, végre!

És nem is tudja, mióta nem volt ilyen, de érezte, egy mosoly jelenik meg az arcán. Annyira ösztönös volt, annyira mélyről jött! A munkahelyén is észrevették a változást, nem látták ilyennek, beszélgetett, kedves volt a többiekkel. Nem mondta senkinek, mi történt, de kisváros ez, a férje kézen fogva sétált egy nővel vasárnap délután a fő utcán, összerakták.

És jöttek a jó tanácsok, itt az alkalom, most olyan párkapcsolata lehet, amilyet ő akar, kezdjen ismerkedni. „Hol?” – vitatkozott velük. A buszon, a postán, a boltban a húsos pultnál? Ugyan már! Túl van már ezen, nem kell társ, eddig sem volt, most, 63 évesen nem akarja elkezdeni. Persze, beszélgetni jó lenne, meg az is, ha valaki kíváncsi lenne arra, mit gondol mondjuk a kedvenc írójának az új könyvéről.

A buszmegállóban ilyenekről nem lehet beszélgetni. „Hol lehet ilyenekről beszélgetni?” – kérdezte a neten egy zárt csoportban, ahol vele egykorú nők kértek tanácsokat. Menjen el egy fürdőbe, jött egy ötlet. Micsoda nyugdíjas program, és szánalmas is, de elkezdte figyelni, milyen ajánlatokat talál Cserkeszőlőn meg Hajdúszoboszlón.

Aztán a Facebook is észrevette, mit akar, az idővonala csak a magyarországi gyógyfürdőkkel volt tele. Egyszer annyira berágott ezen, hogy a profilját is törölte, szemét algoritmus, jobban tudja, mit akar, mint ő maga!  Most itt áll a gőzölgő medence partján, úgy tesz, mintha azon gondolkodna, melyik hőfokú medencébe menjen először, de közben azt nézte, ki figyelheti őt.

Mert biztosan szánalmas, ahogyan itt tipródik a 20 évvel ezelőtti fürdőruhájában. És egy férfi méretű fürdőköpenyben, aminek az ujját fel kellett hajtania, mert nem figyelte, hogy a szállodában a szobához két fürdőköpenyt adnak, egy nagyobbat és egy kisebbet. Persze a nagyobbat vette fel, most úgy néz ki, mint egy ágrólszakadt.

Mérgesen elindult kifelé –  akkor ennyi elég volt ebből a fürdős kalandból! A hirtelen mozdulattól, ahogyan sarkon fordult, pont összeütközött egy férfival, aki nevetve mondta: „Hát maga is elrontotta, melyik köntöst kell felvenni? Nézze, rám annyira szűk,  meg sem tudok benne mozdulni, olyan mint egy kényszerzubbony. Cseréljünk!”

Nyitókép: Unsplash