50 éves lenne Benedek Tibor…

2004., Athén, férfi vízilabdadöntő. Épp lóhalálában próbáltam elérni a vonatomat, Szegedről, a (mellesleg vízilabdás) pasimtól tartottam hazafelé.

És még az okostelefonok előtti időket élvén a Nyugati téren lévő óriás kivetítőn elkapott pillanatnyi eredmény volt az egyetlen támpontom. Már kerestem az ülésemet, amikor jött az sms édesanyámtól: „Kemény Dénes a vízben.” Felkiáltottam, hogy bajnokok a fiúk, a vagon pedig egy emberként ujjongott. Nem volt kérdés, milyen bajnokok és milyen fiúk. A mi fiaink.

Hát ilyen varázslatra voltak képesek Benedek Tiborék – és itt nem csak az eredményre gondolok. Ő is, akárcsak a többi sportoló, sokkal több volt annál, mint amire hajlamosak ledegradálni őket a rajongók. Nem pusztán női szemet gyönyörködtető, gondtalanságban és szakadatlan sikerszériában fürdő taposógépek. Hanem a példaképeket nyomasztó elvárásoknak megfelelni próbáló, kétkedő, esendő, egyensúlyra törekvő hétköznapi emberek.

Egy volt közülük, de bizonyos szempontból az egyetlen. Azt hiszem, a legpőrébben megfogalmazva: irigyeltük őt. Ez volt a legőszintébb érzelmünk irányába nekünk, még nála is hétköznapibb embereknek. Hiszen méltó volt rá: olimpiai bajnok. Nem egyszeres, nem kétszeres, háromszoros! És még szövetségi kapitányként is felért a magyar vízilabda csúcsára.

Ne hallgassunk róla szemérmesen: jóképű férfi. Boldog családapa, büszke fiú és csillogó szemű férj. „Halhatatlan szerelem – erről szól az élet” – idézte a felesége Müller Pétert az egyik közös fotójuk alatt. Nekik megadatott, még ha olyan könyörtelenül is értelmezte a sors ezt a jelzőt. Titkon mind ilyen beteljesülésre vágyunk, és ha valakiknek, nekik elhittük, hogy létezhet.

FORRÁS: FACEBOOK

Két évvel ezelőtti halálakor a négyeshatos ajtaján estem be nagy sietve. Rendkívüli hír: meghalt Benedek Tibor. Szidtam az újságíró szakmát: hát az Miklós, nem Tibor, ilyen hibát véteni! De a hiba nem bennük, hanem a gépezetben volt. Mert ezt igenis elcseszték odafent. Pedig nem volt ő senkim sem nekem, sem a több millió gyászoló magyarnak.

Volt és van a környezetemben nálánál még fiatalabb, a rákkal szembeni harcban vesztésre álló, gyermeke kezét elengedni kénytelen nagy harcos. Ennek ellenére túlzás nélkül velem együtt az egész országot letaglózta, hogy elment egy ikon. Ha valamiben, ebben mérhető egy sportfenomén világon hagyott kézlenyomata. Amikor alázattal, nem hivalkodva él és megy el. Ma lenne 50 éves.

10 év múlva ilyenkor meg 60, és még mindig nem lenne itt az ő ideje. Azóta a júniusi nap óta betéve tudjuk a történetét: hogy saját bevallása szerint sikere abban rejlett, hogy mindig ő akarta azt jobban. Hogy a fizikum és a genetika hiátusait szorgalommal töltötte ki. Minden interjút elolvastunk, Epres Panni minden vele kapcsolatos bejegyzését nagy sóhajjal nyugtázzuk.

Korai, érthetetlen távozása felnyitotta a szemünket: senki sem érinthetetlen.

Élete, halála fontos üzenetet hordoz: a derekas küzdelem meghozza gyümölcsét, de létezik erő, ami nagyobb mindannyiunknál. Mégis az az érzésünk, hogy van, ami legyőzhetetlen. A kisfiamnak, aki pedig pont ma, az ő születésnapján lett 1 éves, erről a Benedek-örökségről is beszélek majd, ha felnő.

Nyitókép: Facebook

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂