Trauma, trauma hátán – Nemes Jeles László ismét alkotott!

Igazságérzet. Megmásíthatatlan, mélyen szántó tudat, hogy nem lehet egy proli gyermeke. Andor, az a kicsi fiú, akit az édesanyja nem ölelhetett kúszó-mászó kisgyermekként – a zsigereiben érzi, hogy nem egy hentes fia.

Ahogy pontosan tisztában van azzal is, hogy minél inkább ellenkezik, minél inkább lázad, minél erősebben ellen tart – annál nehezebb lesz a sorsa.

Végtelenül okos fiú – Nemes László, igen így jegyzi (az) Árva című filmet, a Kossuth-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró, az Oscar-és Golden Globe – díjat nyert, Saul fia rendezője. Nem titok, hogy személyes szálakkal átszőtt a történet.

És, ha valami csodálatos benne, akkor az, hogy egyénenként szól mindannyiunkhoz. Nem csak arról van szó, hogy a második világháború utáni évek, az 1956-os forradalmat követő borzalmak a bőrünk alatt léteznek magyarként. Természetesen ez mind igaz. Hiszen ez a történelmünk. Ez az, amitől hidegrázósak leszünk, mert nemcsak Nemes László apja élte meg az ötvenhat utáni időt, de az én nagybátyám is bujkált a megtorlás elől.

Forrás: Farbaky Tamas

A mai napig egyfajta tiszteletteljes távolságtartással kerülhet említésre neve. Lázadó volt. Forradalmár, aki kockára tette a vidéki család jó hírét. Igaz, hogy addigra már bőven benne jártunk az államosításban. A paraszti családom földjei már nem az ő földjeik voltak. Ment minden a közösbe, elindult a kárpótlás nélküli vagyonelkobzás. És ezt a nagybátyám nem bírta tétlenül nézni. Harcolt, hogy aztán egy életen át a családunk fekete báránya legyen. A tékozló fiú, aki budapesti pincékben tengődött, vergődött, fázott és éhezett – pont, ahogy a filmben bujkáló Tamás.

Éppen ezért ez a film a maga pergő, de ólomsúlyos filmkockáival hamar rabul ejti a nézőt. Bevallom nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni, hogy a Magyarország idei Oscar-nevezett filmje milyen fogadtatásban részesül majd Hollywoodban a Dolby Színházban. Nehéz megmondani a világ másik felén egy olyan történet, amit magyarként a részemnek érzem.

Azonban abban biztos vagyok, hogy a magyar közönségnek – úgy a budapesti, ahogy a vidékinek. Fiatalnak és idősebbnek egyaránt szól Andor, az édesanyja (Waskovics Andrea) és a lágerben életét vesztett édesapa története. A kisfiú (Barabás Bojtorján) ösztönösen keresi a kapcsolódást az édesapjával, a kultúrájával, a vallásával, a héberrel. A létezés misztériumának éli meg, hogy ugyan még nincs ott az apja, de haza fog térni. Neki nincs más dolga, mint hinni, bízni és töretlenül reménykedni.

Felnőttként, a történelem viszontagságait ismerőként nem lehet könnyeknél kibírni a jeleneteket, ahogy megnyugvást lel a saját maga által kreált hitvilágban. Fájdalmasan pokoli szembenézni azzal, hogy mit tett és sajnos tesz az egyénnel a politikai csatározás háborgó tengere.

Merthogy jó lenne azt mondani, hogy az, amit (az) Árva című filmben látunk a múltunk egy darabja. Fontos és szükséges, de magunk mögött tudhatjuk. Csak, hogy ez sajnos korántsem igaz. Ugyanakkor éppen ezért lesz annyira aktuális a film.

Pontosan így tud erőt sugározni nemcsak a 12 éves Andor, de a mindenáron apja helyébe türemkedni akaró Misu is. A hentes, aki jellemében, megjelenésében és elakadásaiban a mészáros mesterségen túl – ember is. Ugyan csak haloványan, de időnként kikandikál belőle némi érzelem. Valójában Misu (Berend Mihály, Grégory Gadebois) szerepében egy a családját, fiát elvesztett apa áll – maga fel nem dolgozott traumáival.

A kérdés mindvégig költői marad és velünk tart a filmkockákon túl. Vajon fel lehet dolgozni azt, amit a 20. század tett velünk?

A hazai mozikban október 23-kától tekinthető meg az alkotás, amely úgy szól egyénhez, hogy közben nem felejt el reflektálni össztársadalmi szinten sem. Egyetlen dolgot biztosan nem tud – könnyednek nem nevezhető, de gyanítom ez nem is volt cél.