A megbántottság idővel minden szerelmet megöl…
Vanda mit sem sejtve lépett ki a munkahelye ajtaján. Bár tél volt, a nap sugarai úgy játszottak az égbolton, mintha csak nyár, de legalább tavasz lenne. Itt volt a hét vége, gondolta, bevásárol, aztán beiktat egy kis énidőt.
Amíg a kaja fő, bőven lesz idő magát tip-top állapotba hozni, mire a szerelme megérkezik. Ilyen gondolatokkal a fejében, szinte táncolva haladt az üzletsorok között, madarat lehetett volna vele fogatni. Boldog volt. Az esélytelenek nyugalmával nyitott be a kedvenc fodrásza aprócska üzletébe, de azért titkon reménykedett, hátha mégis be tudja egy időpontra suvasztani nagy hirtelen.
Persze ahogy ez a nőknél lenni szokott: a lehető leghamarabb. Ahogy átlépte a küszöböt, Anita mosolyogva intett neki, épp telefonált. Az elcsípett félmondatokból pedig Vanda rögtön értette, ma délután valaki betegség miatt nem lesz itt. „Ilyen nincs” – gondolta. Le is csapott az időpontra, miközben a fodrász kávéra invitálta, és kíváncsian hallgatta, hogy miért lett ez a dolog ilyen égetően sürgős. Nevetve konstatálta: „Te már megint szerelmes vagy!” Tényleg az volt.
A percek óráknak tűntek, Vanda mégsem tudta magát utolérni. Minél izgatottabb volt, annál kevésbé kontrollálta a gondolatait. Tervezgette, mit vesz fel, mit főz, hogyan várja majd a társát, akit olyan rég nem látott. Azt akarta, hogy a férfi gyönyörűnek lássa. Persze eszébe jutott, hogy felvennie sincs mit, így a rohanásba beiktatott pár ruhapróbát, mielőtt kiválasztotta a megfelelő darabot, hozzá illő, dögös fehérneművel egyetemben.
Emlékezetes hétvégét akart, olyat, ami után a párja még inkább visszavágyik hozzá. Úgy érezte magát, mintha csak álmodná az egészet. Az idő mintha megállt volna, de mikor a lány az órájára nézett, már tudta, hogy alig van egy kis ideje mindennel elkészülni. Sóhajtozott, rohangált fel-alá a lakásban, igyekezett mindent időben befejezni.
Már kora délután volt, de még mindig nem tudta pontosan, mikor érkezik a párja. Semmi gond, gondolta magában. Tamás sokszor véletlenszerűen toppant be, úgymond megszokott volt a kiszámíthatatlansága.„Egy-két dolog, és meg is vagyok” – állapította meg örömmel. A lakás különféle finomságok illatával volt tele.
A kellemes meleg keveredett az eddigi kopár csönddel, és a szobák mintha elkezdtek volna élettel megtelni. Vanda hanyatt vetette magát a kanapén. Csak mosolygott. Mintha a torkában dobogott volna a szíve. Elképzelte, milyen lesz ennyi idő után újra egymás karjaiban. Felidézte a régi csókokat, az átnevetgélt éjszakákat.
Visszaemlékezett a csillagnézős éjszakai, mámoros sétákra. A temérdek kirándulásra, a közös, nevetős eltévedésekre. Egymás heccelésére, a buta viccekre. Eszébe jutottak a közös főzések, eszébe jutott a férfi hajának érintése. Felelevenítette magában, milyen aggódó és gondoskodó volt a párja, ha gyengének látta őt. Mennyire féltette, óvta. És ettől csak még hálásabbnak érezte magát.
Hálás volt, mert van, aki szeresse, és még hálásabb azért, hogy épp Tamás vált a valódi társává. A telefonja éktelen zajjal szakította meg szép ábrándjait. Szívdobogva kapott utána, gondolta, már biztosan úton van felé a férfi. De nem azt kapta, amire számított. Egy szimpla “nem megyek ma, majd kereslek” üzenet villogott kellemetlenül a kijelzőjén.
Elszédült a szívébe hasító fájdalomtól.
Próbált magyarázatot kérni, hogy mégis mi jött közbe, de csak még rosszabbul érezte magát a választól: a fiú fáradt, pihennie kell. Igyekezett megértő lenni, de csak a makacs, meggyőzhetetlen szívét próbálta nyugtatni. Sokadik alkalom volt már ez. Mégis minden lemondott randevú ugyanolyan eleven fájdalommal hatott.
Hónapok teltek el, és az együtt töltött minőségi idő egy ideig mindenért kárpótolta a lányt. De a szíve szép lassan belefáradt a sok apró tűszúrásba – míg nem maradt más választása, mint félredobni a várakozás szépségét a szépreményű álmaival együtt, és végre elkezdeni igazán élni.
Nyitókép: Unsplash