A dohányzás még nem tilos!
Legalábbis a színházban, játékból, képzeletből. Mindeközben az érzések megéléséről, kimondásáról már rég leszoktunk.
Mert az nem modern. Nincs rá idő, nincs rá tér. És sok esetben értő fül sem. Hallgatni meg amúgy is könnyebb. Hiszen a mai világ összekuszálódott értékrendszerében ki tudja még, hogy mit lehet, mit ildomos, avagy mi az, ami éppen abszolút tiltott.
Meghalni mondjuk nem kellene ötven valahány évesen egy kamaszgyerek apjaként, de mégis megtörténik az Eltűnő ingerek című darabban. Ezzel azonban elébe is mentem a történetnek. Pedig nem célom. Közben meg nem lehet úgy beszélni a halálról, a váratlan eltávozásról, hogy nem nevezzük a nevén.
Mindannyian tudjuk, hogy az élet nevű játék egy véges történet. Mégis a halál puszta ténye elveszett a jelenkor társadalmából. Magas szinten műveljük a halhatatlanság illúzióját.
Székelyhídi Zsolt/Trafó
Lehet azon filozofálni, hogy ez milyen ok-okozati következmény zálogából alakult ki, de felesleges. Egy a lényeg: nem beszélünk róla. Ezer ok adódhat, hogy ki és éppen miért nem bírja kimondani: meghalt az apám.
A saját történetemben az anyám. Az anyám volt képes egyik pillanatról a másikra meghalni. Csak úgy a semmiből. Pont, akkor amikor már nem számítottam rá. Hogy haragudtam-e rá? De még mennyire. Szívből gyűlöltem, hogy ezt merte velem tenni.
Közben természetesen magamat ócsároltam, hogy egy halottra haragszom, aki értelemszerűen nem választotta a sorsát. (Vagy mégis, de most ezen világnézetbe ne menjünk bel.)
A legkegyetlenebb mégis az volt, hogy nem tudtam: a harag normális. A gyászfolyamat része. Egy állomás a több lépcsős folyamatnak, ami sosem lineáris. Össze-vissza hullámzik és sokszor kénye-kedve szerint dobál.
Olyan mélységekbe tol le, amiről nem is hitted, hogy létezik. Ha meghal az egyik szülőd, akkor megváltozik a világnézeted. Minden pokoli gyorsan átalakul. Hiszen a húsodba vág, hogy az élet véges. Aztán persze idővel megszelídül a fájdalom. Eljön az a pont, amikor már tudod uralni az érzelem cunamit. És beindul a megerősödés.
Horesnyi Máté/Trafó
Mert az anyád vagy az apád elvesztése: transzformáció. Totális átváltozás, amelynek a része, hogy megtalálod a hasonszőrűeket. Elég egy közös összenézés és tudni fogod: ő is félárva. Nem lesz tőle kifejezetten könnyebb, de mégis nagyon mélyen a szívedben – melengetni fog az érzés: nem vagy egyedül.
Ez a lenne a lényeg. Nem egyedül lenni a gyászban, a fájdalomban. Merthogy a közösség ereje valóban csodákra képes. Kifejezetten a gyász gyötrelmes bugyraiban lenne elengedhetetlen, hogy legyen egy közeg, ami megtart.
A cikket ihlette, az Eltűnő ingerek című színdarab.
