A fásult közönyödbe fulladt bele a szerelmünk…

Azt mondják, egy kapcsolatban nem kell gondolkodni. Ha már agyal az ember, ott valami gond van. Pedig én elég sokáig gondolkodtam… Például azon, melyik nap melyik kedvencedet főzzem. Mivel lepjelek meg egy húzós hét után. 

Melyik ruhát milyen cipővel vegyem fel, hogy ne csak magamnak tetsszen, de neked is kedvedre való legyen a látvány. Hogy úgy nézz, tudod, ahogy régen is. Aztán gondolkodtam azon is, elég kényelmes-e a matracom neked. A fotelben vagy a kanapén tudsz jobban pihenni mondjuk, filmnézés közben. Ha már közösen alakítjuk az életünket ugye, akkor ne csak nekem legyen jó.

Elmélkedtem, hogy amikor későn jössz, sört bontsak-e neked, vagy egy pohár borra vágysz jobban. Esetleg rakjak be valami zúzós zenét, és vacsora előtt egy pálinkát igyunk meg? Vagy semmi ilyesmi, és annak örülnél inkább, ha a csipkés köntösben, alul semmiben várnálak sejtelmes mosollyal? Vadul esne jól, vagy finoman, lassan?

Az is sokszor járt a fejemben, hogy milyenek leszünk majd családként. Egy gyerek, vagy több? Megijedsz majd, amikor elmondom, hogy apa leszel, vagy kiugrasz a bőrödből örömödben? Focizol velük, vagy zeneórákra járnak majd? Tervezgettem is. Keményen fogunk dolgozni, hogy kiszabaduljunk a mini albérletből, a saját házikónknál pedig majd mosolyogva ölbe kapsz és átemelsz a küszöbön.

Nem tudom, mikor felejtettem el gondolkodni és tervezgetni. Talán akkor, amikor a kihűlt vacsora mellett vártalak, de mindig elnyomott az álom, mire késő éjjel hazajöttél. Vagy amikor összehúzott szemöldökkel, morcosan léptél be az ajtón, és mindjárt káromkodva háborogtál a főnököd újabb szemét húzásán.

Rendszerint annyira dühös voltál, hogy a finom csipkét, az illatos bőrömet egy pillantásra sem méltattad, zuhany után pedig egyenesen elvonultál a tévé elé, hogy végre ne zavarjon senki, míg a sörödet iszod. Lehet, hogy akkor hallgattak el bennem a gondolatok, amikor a véleményed kérdezgettem erről-arról, és te előbb közömbösen, majd indulatosan csak egy vállrándítással válaszoltál.

FORRÁS: UNSPLASH

A tervek is messzire szálltak, amikor a hétközbeni magányom után a hétvégéket is igyekeznem kellett halkan, magamban eltölteni, mert annyira elfáradtál, hogy csak aludni vágytál. Eddig zsongtak, kiabáltak bennem az ötletek és forgatókönyvek – most a hallgatás az úr. Elnémultak a koccintások hangjai, nem csattan a tányér sem a padlón.

Puha, matt paplanok alatt fuldoklanak a viták is, már nem hallatszanak ki többé.

Szótlan vagyok én is, mint egy öreg, kopottas bútordarab, vagy az örökre standby-ra állított lejátszó a sarokban. Pislogok, mint az éjjeli fény a bejáratnál, amikor bejössz, de már nem törekszem, nem gondolkodom semmin. Nézem, ahogy mellettem ülsz, és már nem csodálkozom el, milyen távol vagy mégis. Elég messze ahhoz, hogy hiába szóljak hozzád, ne értsd meg.

Igazából én is fáradt vagyok, legszívesebben átaludnám a napot. Minek mondjak bármit is, minek törjem magam, ha egyszer felesleges? Csendben nézem azt is, ahogy most a holmidat rámolod össze a nagy bőröndbe. Semmi dráma, tárgyilagos, logikus mozdulatok, élükre hajtogatott ruhák sorakoznak az ágyon, a szekrény már majdnem teljesen kiürült.

A fürdőszoba is visszhangzana, ha leejtenék odabent valamit. Sajnos az előbb véletlenül mégis megszólaltam. Kiszaladt a számon a kérdés: miért? Meglepő következménnyel járt az óvatlanságom: évek óta most először kaptam tőled választ. Azt mondtad, közönyös vagyok, távoli, hűvös, és szerinted engem semmi nem érdekel.

Mondtál még ezeken kívül is valamit, de nem igazán hallottam jól, mert elkezdtem azon gondolkodni, hogyan rendezzem be a kiürült szobákat a megmaradt bútorokkal, és vajon a függönyt cseréljem le, vagy a szőnyegeket…

Nyitókép: Unsplash