A férfi magány fájdalmas valósága…

Minden szombat este egyedül ülök a laptopom előtt. Úgy érzem, egy rohadt képernyőt bámulva élem le az életem. Nem akarok kocka lenni, de imádok netezni.

Órákon át zenét válogatok az edzéseimhez, vagy nézem, hogyan lehet raklapból frankó dolgokat csinálni. Utóbbinak óriási hasznát vettem, mikor másfél éve különmentünk a barátnőmmel. Addig hisztizett, míg rácsaptam az ajtót – vele együtt arra a pár bútorra is, amit a kevéske pénzemből vettem.

Ezután a nulláról építettem fel az életemet. Egy hátizsák és pár doboz, ennyim volt égen-földön. Ültem a tök üres lakásban totál leégve, és bámultam a csupasz falakat. Akkor döntöttem el, hogy ez így nem mehet tovább! Elegem volt a kudarcokból, hogy lúzer vagyok, és rajtam röhög mindenki.

Meguntam azt a hozzáállást is, hogy „Kapja be a világ!” és hogy “Minden volt nőm egy szemét…” Itt kaptam a fejemhez. Másfél év telt el. Ennyi idő után most itt ülök a kijelzőt bámulva, és nézegetem a volt szerelmeim képeit. Minden pasinak van egy mappája a gépén, amiben a féltett titkai vannak.

Nekem itt van az összes volt barátnő képe és pár film, ami segített „lazítani”. Végignéztem a lányokat, és lassan összeraktam, kivel miért nem működött. Fogalmam sincs, miért gyűjtöttem össze őket. Talán, hogy legyen kiket hibáztatni az aktuális kínjaimért – mert gyűlölni könnyebb, mint beismerni a saját hibáinkat. Azt, hogy mi a közös az összes nőben: én.

FORRÁS: UNSPLASH

Mintha egy évszázadnyi teher hullott volna le a vállamról, mikor erre rájöttem. Én vagyok a hunyó. Soroljam, hol szúrtam el? Valakinél siettem, valakinél túl sokáig vártam. Valakinek kevés voltam, valakinek sok.

A legjobban talán az fájt, mikor az egyik leendő após halkan, de azért érthetően megjegyezte: „Ebbe a családba mindenki pucér pöccsel akar jönni.” Tudtam én, mire gondol: hát nem a férfi szőrtelenítési divatra… A lánya volt az első nagy szerelmem, mondanom sem kell, hogy semmi nem lett a kapcsolatból. Kevésnek találták a szorgalmam és az őszinte érzéseimet.

Másfél év alatt teljesen megváltoztam. Ennyi idő kellett a gyógyuláshoz.

Most itt vagyok a terápia lezárásánál. Minden, ami a régi életemhez köt, itt villog előttem egyetlen kis mappában. Tegnap már kidobtam az utolsó doboz cigimet, a hatodikról elég messze szállt. Bunkóság, tudom, de akkor úgy éreztem, repülnie kell a cuccnak.

Nem sajnáltam, hónapok óta nem gyújtottam rá. Mindenem új, csak egy pár zokni emlékeztet a régi stílusomra, de azok is be vannak zacskózva, mint egy gonosz dzsinn a palackba zárva.

Nincs mire várnom, egyikük sem fog már keresni. Láttam a profiljukat, egyikük boldogabb, mint a másik – nélkülem. Kijelölöm, majd törlöm a múltam mappáját, még a lomtárból is, nehogy a kísértés erősebb legyen, hogy visszaállítsam.

Kilépek az erkélyre, tavasz van. Imádom, ez az újrakezdés évszaka. Ebbe kapaszkodom. Minden kapcsolatom a másik három évszakban kezdődött. A tavasz még ártatlan számomra, tiszta. Szeretném, hogy az is maradjon. Már csak egy kérdés maradt: hogyan tovább?

Adjam fel a reményt, hogy még boldog lehetek egy nővel, vagy bizakodjak? Érjem be kevesebbel, mint amit akarok? Hibázzak megint, és lassan morzsoljam el a lelkem? Vagy húzzak egy vonalat, és innentől fogva lesz, ami lesz? Egyéjszakás futó kalandok, felszínes, könnyen felejthető ismeretségek… vagy még az sem? Jó lesz egyedül?

Egyik nap ülök a munkahelyemen, és pont ezen gondolkodom. Fel sem nézek, amikor kopognak az ajtómon, úgy szólok ki, hogy „Gyere!” A belépő nő hangja aztán visszahoz a valóságba. „Szia! Te vagy az, akit keresek?” Ránézek, és úgy érzem, másfél év munkája, önismerete, szenvedése most nyert értelmet.

Seszínű haja a dereka közepéig ér, és ahogy leül velem szemben, olyan, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Bemutatkozunk, és könnyedén beszélgetünk, mintha nem ez lenne az első napja a vállalatnál. Körbejárunk mindent – a végére hagyom a kérdést, hogy van-e valakije. Mosolyt erőltet az arcára, megrázza a fejét. Neki bánat, nekem öröm.

Elköszön, nézem a csípőjét, ahogy elring tőlem. Megfordul, és picit elpirul – rosszallóan csóválja a fejét, de azért rám nevet. Lesütöm a szemem: azt hiszem, megszületett a döntés. Oké, csajok! Ő kap még egy esélyt, az utolsót. De csak ő! Ezt most nem akarom elszúrni!

Juhász Béla novellája

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok