A futás nem divat, nem fogyókúra – a futás maga az élet!

– Most mondd meg, de őszintén, mi értelme van, hogy futkorászol? – kérdezték tőlem olyan sokan és olyan sokszor, hogy ha annyi futócipőm lenne, ahányszor hallottam, életem végéig kitartana.

Simonyi Balázs Ultra című filmjében is elhangzik ez a kérdés, ahogy egy nagyon rövid válasz is: “Mit tudom én?!”

Megvonom a vállam, a “kell valami mozgás” szállóigével adok választ. Majd éjszaka, miközben jegelem a sajgó bokám, megint előjön a kérdés, de már magamnak teszem fel: kell ez neked?  Igen, kell! – vágok vissza a laptop, tv és könyv hármasában tobzódni vágyó lusta, ördögi énemnek, ami állandóan ott ül a vállamon. “Minek mennél futni? Olyan jó itt bent a meleg szobában, és ha kedvesen kéred, még egy kis nasit is hoznak neked, meg sem kell mozdulnod.” De kell! És már megyek is, hogy átöltözzek, felhúzzam a cipőt, a régi, kopott mp3-som mellé már csak egy sapka kell és kulcs. Alapos bemelegítés, fontos, mert baj lesz, ha nem végzem el, és már indulhatok is.

A falumban kinevettek, amikor futottam, még a lovas szekér is megállt mellettem, megkérdezték, elvihetnek-e.

Égő volt, így a learatott gabonatáblákon folytattam, göröngyös talajon. Jobb volt, mint a semmi, és csak a gondolataim voltak velem. Nem piszkált senki.

Aztán városba költöztem. Itt természetes volt, hogy sokan futnak. Emlékszem, az egyik futópálya alig 400 méterre volt a lakásunktól, de nem mertem bemenni, egy barátunk beszélt rá. Más volt a rekortán, mint az aszfalt, a bokám se fájt annyit, bár itt is le tudtam sérülni, ha meggondolatlan voltam. De tetszett a körözés, hogy előzhettem a lassabbakat. A csinos futó hölgyek is motiváltak, hogy gyorsan érjem utol őket – de mikor az összes parfüm katalógus ajánlatát maguk után húzták, jobbnak láttam feljebb kapcsolni a sebességet és gyorsan előzni. Büszke voltam rá, hogy valakit többször is lehagyok.

Kicsit önteltté váltam, de a versenyek helyre billentettek. Mások olyan tempóban mentek, amit én maximum tíz percig bírtam, utána vissza kellett vennem, vagy a célt sem láttam volna meg. Rengeteget tanultam a futásról, a sportról és önmagamról. Nemcsak súlyt vesztettem, de feszültséget és valami mást is. Inkább nyertem, mint vesztettem. Ilyen volt az önbizalom. Lassan ráébredtem, hogy ha végiggondolom a dolgokat és így készülök fel a futásra, akkor tovább bírom, és idővel gyorsabb is lehetek. A futás olyan, mint az élet: ha komolyan akarjuk csinálni, alapos felkészülés nélkül rizikós belevágni. Sokan mondják, hogy ide nekem az oroszlánt is, ha hirtelen sikeresek lesznek valamiben. Csak egy valamit felejtenek el: az oroszlánok falkában járnak, és nem hibáznak…

Forrás: unsplash

Igazából sosem voltam irigy arra, aki lehagyott. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert eleinte az voltam, de be kellett látnom, hogy ők már előrébb tartanak. Nekem pedig fejlődni kell, és tudjuk, hogy mindig van hova. Szeretek egyedül futni, akkor tényleg csak magam vagyok. Én döntök, merre, hova, milyen gyorsan. Kiszakadok a – nem mindig vonzó – valóságból. Élvezem a szabadságot és a békét, amit ad. Néha szomorú vagyok, mikor a vége felé közeledek, de felvidít, hogy holnap is lesz nap és a futócipőm ugyanúgy vár.

– Miért futsz? – kérdezték már olyan sokan, és olyan sok okot soroltak fel, hogy ne tegyem. Mosolygok, megvonom a vállam. Nem tudják, de ezzel csak még konokabbá és kitartóbbá tesznek. Hogy haragszom-e rájuk? Hidd el, nem. Mert szükségem van ezekre a negatív reakciókra, hogy még inkább megerősítsenek abban: jól csinálom, amit teszek. A dicsérettől úgyis csak elbíznám magam. Lehet, majd egyszer, sokára, ha megvilágosodtam, elmondom, hogy miért futok, talán abba is hagyom. Néha jó dolog, ha az ember tudatlan marad!

Nyitókép: unsplash