A lelki betegséged nem kifogás rá, hogy sz@r alak vagy!

„Nem tűröm a kritikát, és nem tudom jól fogadni a dicséretet. Mit is mondhatnék? Sok sikert velem a beszélgetéshez!” – olvastam egy mém oldalon ma délelőtt, és bevallom, jól szórakoztam rajta. 

A Facebook-falam tele van a terápiába járó fiatal felnőttekről szóló viccekkel. Arról, hogy szorongunk, szégyenkezünk, szarul vagyunk. Évek óta nem aludtunk 8 órát egybefüggően, legalább egy stresszbetegséggel küzdünk, és vannak pillanatok, amikor inkább feladnánk az egészet. A depresszió olykor megbénít: csak fekszünk magzatpózban a takaró alatt, és nem akaródzik kikászálódnunk az ágyból.

Néha lábon kihordunk egy random pánikrohamot, aztán mégis összeszedjük magunkat, és csináljuk tovább. Hát ilyen az érzékeny idegrendszerű emberek élete a mai túlhajszolt világban. A mémek pedig arra jók, hogy legalább röhögni tudjunk a saját nyomorunkon. Szerencsére ma már nem övezi olyan tabu a lelki problémákat, mint mondjuk 20 évvel ezelőtt, és a helyzet várhatóan tovább javul majd.

Ma már jóval könnyebb azoknak, akik – hozzám hasonlóan – érzelmi zavarokkal küzdenek. A szorongás és depresszió egyébként sem válogat, bármikor, bárkire lecsaphat az élete során. Egy rokonomnak például olyan gyomorgörcsöt okozott az új állása, hogy egy hét után felmondott. Még az álomfizetésért sem volt hajlandó Xanaxon tengődni, és én nagyon büszke vagyok rá, amiért kiállt magáért.

Az én barátaim is megszokhatták: van, hogy képtelenség kimozdítani itthonról, mert egész egyszerűen töltekeznem kell. Feldolgozni, ami az azelőtti napokban történt és felkészülni arra, ami a későbbiekben vár rám. Ha az ember ennyire hajlamos mindent a szívére venni, akkor bizony szüksége van az extra pihenésre, mielőtt újra belevetné magát az izgalmakba.

Mindezt csak azért meséltem el, hogy aláhúzzam, én aztán megértem, ha valaki nincs jó passzban. Bal lábbal kelt fel, nem ez az ő napja, hete, hónapja vagy épp éve – ahogy azt a Jóbarátok főcímdalában énekelték. Ilyenkor igyekszem támogató jelenlétet nyújtani, vagy épp támogatóan lekopni az illetőről, ha úgy érzi, ezzel többet segítek.

Na, de mi a helyzet azokkal, akik egyfolytában a lelki betegségükkel takaróznak?

Ezek az emberek úgy menekülnek a saját rosszullétükbe, mint ahogy a lusta gyerekek lobogtatják a felmentést a tesióra előtt. Gézuka fájlalja a fejét, kérem, tessék felmenteni! Persze, senki semmit nem fog számonkérni azon, akinek papírja van róla, hogy neki valami fáj. Hiszen emberek vagyunk, nem szörnyetegek. Eddig oké.

Csakhogy vannak Gézukák, akiknek egész tanévben fáj a fejük, csak tesizni ne kelljen. És vannak olyan meglett nők és férfiak, akik azzal hárítanak el minden felelősséget, a felnőtt viselkedés minden terhét, kihívását és szépségét, hogy ők szarul vannak. De nem kedden, szerdán és csütörtökön. Nem is pár hónapig vagy pár évig. Ők örökké és rettenetesen szarul vannak, hát mit nem lehet ezen megérteni?!

Hiszen ők csak annyit kérnek, addig álljon meg a Föld és alkalmazkodjon hozzájuk az egész bolygó. Így persze könnyű megúszni az életet: fél évre lelépni kitisztítani a fejedet, amikor egy pár éves gyerek apja vagy. Olykor szerelmet vallani egy nőnek, hogy aztán máskor ignoráld, ha épp úgy tartja a kedved. Félrekefélni, hiszen te megmondtad, hogy nem tudod türtőztetni magad – nem árultál zsákbamacskát!

Bejárónőként és bébiszitterként használni a csajokat, hogy főzzenek, mossanak rád, majd ha jobb passzba kerülsz, megfeledkezni a létezésükről is. Évekig nem jelentkezni egy barátnál, aki mindig ott volt neked, meghallgatott, időt, energiát fektetett a kapcsolatba. Ingyen munkát várni el egy szakember havertól, akinek két jó szóval terveztél fizetni érte – persze azzal is majd akkor, ha nem leszel szarul.

Mindezért pedig talán még sűrűn bocsánatot is kérsz, ha bárki felelősségre vonna. „Ne haragudj, kérlek” – esedezel töredelmesen. Hiszen a másik csak nem fog belerúgni abba, aki már egyébként is megalázkodott és a földön fekszik! Persze, vannak súlyos, folyamatos gyógyszerelést igénylő pszichiátriai betegek, akik tényleg soha nincsenek igazán jól. De megfelelő kezelés mellett még ők is képesek úgy, ahogy egyben tartani az életüket.

A fent említett hőseinket viszont nem kell félteni: nagyon is lelkesen vetik magukat az élet örömeibe. Ha viszont a felelősségre vonás árnyéka vetül rájuk bármiért, amit ígértek, állítottak vagy cselekedtek, akkor hirtelen szarul lesznek. És olyankor másra sem vágynak, mint hogy macskamód szétdobják magukat, és dögönyözze őket valaki.

Hogy valóban szenvednek ilyenkor? Meglehet. De hogy a másiknak milyen lelki károkat okoz az ő viselkedésük, azzal már nekik semmi dolguk. Különben sem látnak túl a maguk határain. Hiszen a pszichológus néni is megmondta, ők depisek, nárcik, bordik, pánikosak, figyelemzavarosak – jár tehát nekik a felmentés. Felmentés korrektség, szavahihetőség, emberség és megbízhatóság alól.

Nem véletlen, hogy vetésforgóban cserélődnek körülöttük az emberek. A barátok, szeretők addig tartanak ki mellettük, amíg csontra le nem szívják őket és rá nem jönnek, hogy semmit nem kapnak az odaadásukért cserébe. Persze, a fent említett helyzetek némelyike néha belefér. Hiszen vannak napok, amikor az ember hangulata kicsit „szottyos”, és másra sem vágyik, mint egy buksi simire vagy jó éjt puszira.

Ilyenkor számot is tarthat némi extra gondoskodásra.

Ilyenkor elnézik neki, hogy felrúgja a korábbi terveket és elvonul, hogy a sebeit nyalogassa. Csakhogy nem lehet minden nap ilyen nap. Ahogy az a szigorú nevelőnő, Margaret Thatcher mondta: figyelj a tetteidre, mert szokásokká válnak, a szokásaid pedig a jellemeddé válnak. Hát, az ilyen emberek jelleméről nem sok jót lehet elmondani. És mivel a nárcizmusra nincsen gyógyír, érdemesebb elkerülni őket – mielőtt még te leszel tényleg szarul.

Nyitókép: Unsplash