A nő, aki életet adott nekem, kisétált az életemből…

2022-03-02 Esszencia

Valamiért sokszor eszembe jut egy mondat. „2 hét múlva jövök” – hangzott édesanyám szájából a kijelentés. A két hétből hónapok lettek, a hónapokból pedig évek.

Ha a mostani eszemmel bármit is tudnék üzenni a 17 éves énemnek, annyit mondanék, hogy „Nyugi, ne pánikolj! Túléled!” De ezt akkor nem tudtam, féltem, dühöngtem, mérhetetlen csalódottságot érezve húztam magam köré egy falat, ami a mai napig létezik. Az idő nem gyógyít be minden sebet – persze halványabbá teszi és pár részletet talán ki is töröl.

Kevésbé fáj, és nem tűnik olyan tragikusnak. Egyszer csak eljön a nap, amikor már-már közömbösen kezeled a helyzetet. Ez számomra egyszerre volt megnyugtató és riasztó. Talán 10 év elteltével éreztem ezt először, amikor már nem dühöngtem, ha eszembe jutott, hogy a nő, aki életet adott nekem, egyszerűen kisétált az életemből. Nem voltam mérges, nem kerestem válaszokat.

Némán rántottam meg a vállam, mintha egy idegen képe villant volna fel a szemem előtt. Mert addigra azzá vált, idegenné. Az az anyuka, akit életem első felében megismertem és szerettem, nem létezett többé. Egy nővé vált, aki ugyan csak a boldogságát kereste egy csúnya válást követően, mégis akarata ellenére kényszerített arra, hogy idő előtt felnőtté váljak.

Vannak napok, amikor hálás vagyok a történetekért, hiszen a múlt történései erősen meghatározzák a jellemet, amivel a mai napon rendelkezem. Büszke vagyok arra, hogy nem adtam fel sem a tanulmányaimat, sem az elveimet, küzdöttem és sikerrel jártam. Ennek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, nem jutnak eszembe olyan forgatókönyvek, amik mindennél jobban szerettem volna, hogy valósággá váljanak.

FORRÁS: UNSPLASH

Például megosztani vele, miként éltem át az első napot az egyetemen. Milyen érzés volt megfőzni életem első marhapörköltjét. Jó lett volna sírni a vállán egy szakítás után. Tanácsot kérni az esküvő előtt, vagy épp csak meginni egy kávét egy álmos vasárnap reggel.  Apróságok, amik mégis mély jelentőséggel bírnak. Az életünket meghatározzák az emlékek, bár nyilván nem élhetünk csupán a múlt foszlányos árnyékában, mert azzal elutasítjuk a jelen varázslatát.

Mégis, néha jólesik a nosztalgia, ha épp nem csap át szívet feszítő, hisztérikus hiányba. Megjavulhat egy törést szenvedett kapcsolat? Hogyne! Hiszen mégis összeköt a vér. A gyermek édesanyjához fűződő kapcsa erősebb, mint bármi más a világon. Elfeledhetjük valaha is a történteket? Semmiképp. Az elvesztegetett idő, a meg nem értett tettek sorozata sajnos rányomja bélyegét a további életünk mindennapjaira.

Sosem fogom megérteni a miértet, de elfogadom, mert nincs más választásom. 

És bár az idő képtelen lesz begyógyítani ezt a sebet, az biztos, hogy enyhít rajta. Már nem egy pulzáló, intenzív fájdalom, ami a mellkasomból épp kiszakadni készül. Csupán egy időközönként felvillanó tűszúrás, ami keserű utóízt hagy a számban.

Egy-egy ilyen eszmefuttatás után azonban mindig hatalmasat sóhajtok, keserédes mosolyra húzom a számat és folytatom az életem. Teljesen rendben van, ha néha rágódunk valamin, ami mélyen érintett minket, azonban sosem hagyhatjuk, hogy magával rántson a sötétségbe!

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok