A szerelem kevés ahhoz, hogy melletted tartson!

4190 nap. Még leírni is fáj. Ennyi időt töltöttünk együtt, ami az eddigi életemnek majdnem az egyharmada.

Úgy ismerlek, ahogy egyetlen ember sem fog soha ismerni. Ismerem a szokásaidat, a gondolataidat, a vágyaidat, a furcsaságaidat. Tudom, milyen a tekinteted, amikor nyugodt vagy, és milyen akkor, amikor legszívesebben üvöltenél mérgedben. Tudom, mi zajlik le benned, miközben a szád szélét harapdálod, vagy amikor a szemöldöködet felhúzva tartod néhány másodpercig.

És azt is tudom, hogy el kell engedjelek, mert csak így lehetünk boldogok.

Nagyon nehéz kimondani ezt a mondatot. Elveszettnek és üresnek érzem magam. Sokáig vívódtam, hiszen az eszemmel tudtam, hogy ez a legjobb döntés, ám a lelkem tiltakozott ellene. És még most is tombolnak bennem az érzések, mert vannak dolgok, amik soha nem múlnak el. Ugyanúgy szeretlek, mint aznap, mikor először ébredtünk együtt abban a kis garzonlakásban, a Gellért-hegy lábánál. Hálás vagyok neked mindenért, amit adtál és tanítottál nekem.

A találkozásunk – hogy épp akkor ismertelek meg, amikor hullámvölgybe kerültem – felért egy csodával. Egy olyan csodával, ami tele volt elképesztő élményekkel, nehéz harcokkal és felbecsülhetetlen pillanatokkal. A problémák, a nehézségek, amikkel szembesültünk a közös éveink alatt, nem szakadékot, hanem hidat képeztek közöttünk. Ezekre mindig egyfajta kihívásként gondoltam, amelyek erősítették a kettőnk közötti egységet és harmóniát.

FORRÁS: UNSPLASH

Ám az élet arról szól, hogy felülkerekedjünk a veszteségtudaton és továbblépjünk. Nagyon fájt, de tudomásul vettem, hogy másként képzeled el a jövőt. A te terveid között a külföldre költözés szerepel, én viszont elképzelni sem tudom, hogy egy idegen országban telepedjek le. Amikor szó nélkül elfogadtam a döntésed, csakis téged tartottalak szem előtt.

Szerettem volna békés légkört teremteni, hogy minél könnyebb legyen az elválás. Hidd el, majdnem beleszakadt a szívem, de megtettem érted. Nem akartam az orvosi karriered útjába állni, és olyan helyzetbe hozni, hogy választanod kelljen. Tisztában vagyok vele, hogy régi álmod vált valóra az afrikai misszióval. Nekem viszont teljesen mások a vágyaim. Gyerekek, balatoni ház, saját veteményeskert.

Már lassan fél év telt el azóta, hogy utoljára beszéltünk, mégis olyan, mintha csak tegnap lett volna. Ha becsukom a szemem, látlak magam előtt, ahogy mesélsz, ahogy simogatsz, ahogy elfeledkezel magadról… Lélekbe markoló képek. A reggelek a legrosszabbak, akkor érzem igazán a hiányod. Szeretnék újra veled lenni, hozzád bújni, beleszagolni a hajadba, aminek mindig olyan isteni cédrus illata volt.

Persze tudom, hogy túlságosan más irányba változtunk, és soha többé nem leszünk egy pár. Nem olyan régen olvastam egy idézetet, és felfedeztem benne kettőnket. Megkönnyebbülést hozó érzés volt. Így hangzik: „Ha szeretünk valakit, akkor meg kell engedni neki, hogy szabad legyen.” Engedni, hogy szabadon hozzon döntéseket, szabadon éljen, ahogy ő akar, és nem úgy, ahogy mi akarjuk. Nem mindig könnyű elengedni azt, akit szeretünk, de más út nincs.

Azt hiszem, bárhová is kerülök, és bármilyen férfi is lesz mellettem, mindig emlékezni fogok rád, amikor megpillantom az ébredő nap sugarait. A napfelkelte volt a kedvenc napszakod. És mostantól az enyém is – mert az mindig valami újnak a kezdetét jelenti.

Patrícia történetét Császár Zsanett jegyezte le.

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok