A szerelmünk túl valódi volt egy hazug világban…

Olyan embert szerettem, aki a szürke reggeleim monotonitását apró, rövid üzenetekkel varázsolta mindennapos csodává. Ha megláttam felvillanni a nevét a telefonom kijelzőjén, máris ezerrel vert a szívem. 

Olyan embert szerettem, aki méteres kőfalakkal vette körül magát, és mikor feladni készültem, ő maga borította a földre az összes téglát, és könyörgött a szerelmemért. Olyan embert szerettem, aki még tőlem is hevesebben reagálta le az élet apró-cseprő dolgait, így minden napom egy új kihívás volt, hogy csillapítsak valamelyest az aktuális fájdalmán.

Olyan embert szerettem, akinek a szíve páncéllal bevont, olvadt vajból volt. Aki a szerető érintéstől csigaként húzódott vissza riadtan a kis világába, és hét lakattal magára zárta az ajtót. Aki épp olyan szelíden hordott a tenyerén, amilyen nagy harcos volt.

Akinek súlyos szavait puha csókjai ellensúlyozták. Akivel ölre menve küzdöttünk, mégis dőltünk a nevetéstől, annyira élveztük még az egymásnak feszülés erőszakos, izzasztó pillanatait is. Ő tanított, én pedig hagytam magam nevelni. Alázattal, szinte már legyőzötten. Ittam minden szavát. Szomjaztam minden lélegzetvételét.

Olyan embert szerettem, aki nem félt velem szembeszállni, mégis úgy szorított teljes erejéből, mint kagyló az igazgyöngyét. Olyan embert szerettem, aki önmagával volt legnagyobb ellentétben. A gyémántszívű harcost, aki rossz világba született. Akinek pont úgy és pont ott kéne élnie, ahogy én is, ahol én is szeretnék. Együtt. Vele. Ő pedig titkon együtt, velem…

FORRÁS: UNSPLASH

De mikor már el mertük hinni végre, hogy mi vagyunk egymásnak a boldogság, az égből ólomsúlyú kövek zúdultak kettőnk közé. Én pedig csak álltam, néztem, és nem hittem el. Mint egy rossz rémálom. Mennyből a pokolba zuhanás. Aztán, amikor felocsúdtam a pillanatnyi kábulatból, egy olyan ember szólt hozzám az áttörhetetlen ólomfalak mögül, akit nem ismertem azelőtt. Aki dühös volt magára, mert félt szeretni engem. Aki dühös volt magára, mert önmagát is félt szeretni. És én nem voltam képes kirángatni ebből a szeretetlenségből.

Ő pedig nem volt képes elhinni, hogy nem attól lesz jó ember, ha beáll a sorba, hanem attól, ha ki meri nyitni a szívét. Még azután is, hogy annyiszor megtaposták. Hogy sebbel, késsel, szöggel a szívében is mernie kell szeretni. Talán fel sem fogta, hogy máshogy nem megy. Talán azt gondolta, hogy egyedül is képes leszek megküzdeni kettőnkért. Vagy csak az én szerelmem volt túl sok és túl valódi neki ebben a hazug világban.

Nem hibáztatom, mégis vannak pillanatok, mikor gyűlölöm. Mert megmutatta a mennyországot, hogy aztán sivár, égető pokolba taszítson.

Bizonytalan lettem és életképtelen. Már nem harcolok. Elfáradtam. Beengedem a fájdalmat a szívembe. Hagyom, hogy szétáradjon a testemben. Hagyom, hogy rázzon a hideg, hogy a sós könnyeim patakokként folyjanak végig az arcomon, szinte sebet vájva a bőrömbe.

Már nem tudok a gyásztól szabadulni. A szerelmünk gyászától. A gyászunktól, amit egy tomboló, dühös, őszinte, szenvedélyes szerelem őrjítő halála váltott ki belőlem. Fájsz bennem. A részemmé váltál. Vérként csordogálsz az ereimben, beszívlak a tüdőmbe a levegővel. Szakadozik fel a szívem legalján ez a töménytelen fájdalom, amit két kézzel nyomnék egyre lejjebb. Mintha így nem létezne. Mintha így nem marna szét belül.

Napok óta csak fekszem az ágyamban, bámulom a plafonon játszadozó fényeket meredt, üres tekintettel. Várom a pillanatot, amikor leomlanak a falak, és csak egy rossz rémálomként emlékszem majd a tapasztalásra: hogy ilyen lett volna, ha elveszítelek…

Nyitókép: Unsplash