A távkapcsolat valóban megöli a szerelmet?
Az ablaknak háttal állva is érzékelem, milyen fehér odakint minden. Milyen fagyos. Mintha meghalt volna a világ. Behunyom a szemem, és minden lélegzetvételkor szinte érezni vélem a friss hó illatát. Nem szeretem ezt az időszakot.
Azon tűnődöm, vajon miért kap az ember sorozatosan megpróbáltatásokat az élettől. Hogy miért van az, hogy amikor végre minden összeáll, valamilyen területen kirántják a lábunk alól a talajt. Csak úgy hipp-hopp, váratlanul. Szinte mintha sokkos állapotban lennék, úgy élem meg ezt az új helyzetet. Bár látszólag nem változott semmi, úgy érzem, a folytonos változást nem bírja a lelkem.
Elvették tőlem a szerelmemet. A társam, aki reggelente mosolyogva ébresztett, a társam, akivel az életem tervezem. Azt az embert, akivel nevetve, ölelve, szeretve főztünk jókat esténként. És aki – bár nem szereti az erőszakot – a vacsorák után szívesen feküdt az ölemben, és nézte velem csendben a számára teljesen érdektelen küzdősportokat, elnyúlva a kanapén.
Elvették tőlem az embert, aki sokszor elfelejtette az ébresztőjét kikapcsolni, és vasárnap hajnalban morcosan rohant át a nappaliba, hogy elcsitítsa az éktelen zajt. Szerettem így ébredni, mert több időnk volt, amit aktívan tölthettünk egymás mellett. Elvették tőlem a férfit, akit imádtam bámulni hajnalban a félhomályban. Óvatosan simítottam végig a kulcscsontját, és alig mertem a szép arcához érni, nehogy felébredjen. Boldoggá tett, milyen nyugodtan alszik mellettem.
Tudom, túl nagy drámát csinálok az egészből, hiszen nem én vagyok az egyetlen, aki távkapcsolatban kénytelen élni az életét. Ráadásul tudtuk, hogy eljön majd ez az idő, most mégis úgy élem meg, mintha egy rossz rémálom lenne az egész. Holott ez önzőség. Gyűlölöm most a világot. Gyűlölöm, hogy minden pénzorientált, hogy családokat szakít el a kényszer, hogy menni kell a jobb, élhetőbb élet reményében.
FORRÁS: UNSPLASH
Pedig már olyan sokszor néztem ezt végig testközelből, mi több, csináltam végig ugyanezt megannyi alkalommal. Tulajdonképpen mi is a bajom? Hogy nem tudom, mikor ébredhetünk újra egymás mellett? Igen. Nem tűnik olyan nagy problémának. Kicsit szégyellem is magam miatta, dehát mindenkinek a saját gondja a legnagyobb.
Várom már, hogy újra lássam, pedig egy napja sincs, hogy elhagyta az országot. Vajon miért élem meg mégis úgy, mintha elhagyott volna? Mintha valamiféle gyászfolyamat menne végig bennem, és ezt csak tetézi az igazi tél érkezése. Megfordulok. Látom, hogy a hópelyhek úgy zúdulnak a földre, mintha dézsából öntenék onnan fentről. Kint sehol egy lélek.
Kedvem lenne mezítláb kilépni a jéghideg erkélyre, hátha magamhoz térnék. Hátha felébrednék ebből a rémálomnak tetsző, búskomor valóságból. De csak állok a párkánynál, és próbálok életet tölteni magamba a radiátorból felszálló meleg által. A macskám elterülve alszik. Nézem az elégedett, boldog pofiját. Néha álmában meg-megrándul, kinyitja a kis száját, nyöszörög, fordul egyet és alszik tovább.
Olyan nyugodt. Irigylem érte. Aztán megint a szomorúság váltja fel ezt a néhány nyugodt pillanatomat. Még ez az aprócska lélek is kétségbeesetten, körbe-körbe forogva, keserves, értetlen nyávogások közepette nézett rám nagy szemekkel. Nem értette, miért jövök haza egyedül. Nem értette, hol van az ő alvó- és játszópajtása, aki annyira szerette simogatni a pocakját. Akkor jobban fájt ez az aprócska momentum a saját kínlódásomnál.
Nem találom a helyem.
Visszafekszem az ágyba és csak ölelem magamhoz a párnáját. Igyekszem minél közelebb húzni magamhoz, hátha érezhetném még az illatát. Hátha kicsit elképzelhetném, hogy őt ölelem épp. Kicsit becsaphatnám magam, hogy boldog vagyok. Pedig szenvedek, mint a kutya. De talán, mire a tél magára húzza a hóköntösét és továbbindul, a tavasz majd visszaadja az elmaradt boldogságunkat.
Nyitókép: Unsplash
Tegyél minket a KEDVENC tartalmaid közé!
Mit kell tenned? Keresd fel az IgaziNő FB oldalát. Nyomj rá a “Követem” gombra. Válaszd a “Hírfolyam” opciót, ott pipáld be a “Kedvencek” opciót. Innentől kezdve gyakrabban fogod látni, legfrissebb tartalmainkat! 🙂
