A te gyereked is rossz alvó?

A fiam gyönyörű. Nekem. Igazi empata. Huncut. Eszes. Stramm. Muzikális. De. De pocsék alvó.

Minden ömlengő mondat ezzel a “de”-vel folytatódik a fejemben, annyi, de annyi hónapja, megmételyezve minden nap minden óráját. Hogyne tenné, hiszen az éjszakák felett ott lebeg a mára szinte fojtogatóvá duzzadt félelem, amin egy mentális és lelki rotty nőszemély próbál úrrá lenni egyre sikertelenebbül: én.

Ugyan nem csak én vagyok, mégis csak én vagyok. Azt nem mondhatom, hogy másfél éve nem alszom, mert frankó kis csapatot alkotunk a családommal, akik mentőövet dobnak, amikor már pont ellepnének a tarajos hullámok. Viszont az éberségből, a non-stop készenléti állapotból, senki nem tud kirángatni. Azt csak a kisfiam tudná megtenni, de a jóég tudja miért, nem teszi. Anyaszomorító… hát hogy volt képes valaki ilyen szót alkotni? Ő egy anyaboldogító, miközben anya szomorú.

Akinek megadatott az a kegy, hogy a kezdeti végeláthatatlan ringatások után elcsendesedtek az éjszakái, és a lidérces kóválygást felváltotta a jól megérdemelt regenerálódás, talán nincs is tudatában, milyen áldásos a helyzete. Olyan életminőségbeli szakadék tátong köztük és köztünk, alvajárók közt, amit borzalmasan nehéz átkommunikálni. Ők nem érzik át, minket felfal az irigység. Nekik tiszta a tudatuk, nekünk ködös, ők sokszor fáradtak, számunkra nem létezik másnap, mert mindig az aznapot nyögjük és visszük tovább.

Gyenge vagyok, pedig nem így ismertem magam. Panaszkodom, pedig csicseregnék én mindenről. Elbujdosnék, de nem lehet, megoldanám, de nem tudom. Másnak még nehezebb, ezt viszont tudom, és szégyellem, hogy néha magamat sajnálom. Néha meg a családomat, amiért ezzel a pixelenként leamortizált valakivel, wannabe szuperanyával és egykori tüchtig kis feleséggel kell beérniük, még ki tudja, meddig.

Majd ha már nem táplálom anyatejjel, majd ha befejeződik a mozgásfejlődés, majd ha az idegrendszeri érés elér egy olyan fokra… Másfél év után kifogytunk a “majd ha” kezdetű önámításokból. Csak a valóság van kiradírozhatatlan kérdőjelekkel, és persze a megmásíthatatlan múlt. Egy soha vissza nem térő időszak, amit a babaillat mellett a küszködés szúrós szaga lengett be.

Irgalmatlan spirál, egy kibeb*szott hullámvasút, és még csak okolni sem tudok senkit, pedig erősen próbálom: a genetikát, a sorsot (talán ők ketten egy és ugyanaz), magamat, meg magamat. Ez az én személyes kudarcom, egy megleckéztetés valamiért, amit talán sosem követtem el, meg talán egy csipet pech egyvelege, és ezzel kell megtanulnom együtt élni.

Forrás: Unsplash

Ám amikor alszik, amikor oly békésen szuszog, hogy nincs festő, ki szebb, aranyhajúbb puttót festett volna, az csuda érzés. A puha hálózsákjába szuszakolt máskor folyton táncikáló, most viszont csókolgatni valóan ernyedt lábacskák megpihennek, hogy nemsokára újult erővel vágjanak neki a kalandoknak. A kisfiam pocsék alvó. De nincs barackabb pofi és farpofa, no meg elbűvölőbb gurgulázás ezen a földkerekségen. És amikor belefúrja a kis fejét abba a mélyedésbe ott a kulcscsontomnál, amit még a Jóisten is erre teremtett, és nagy sóhajjal jelzi: itt most nekem jó, néha elhiszem, hogy leszek én még önmagam.

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok