A világ vállat von a szenvedéseidre – csak a barátokra számíthatsz!
Dübörgött a nyár. A forró aszfalt felett padokon ücsörgő tinik lábaikat lóbálva nevetgéltek, velük szemben egy kopottas söröző tárt ajtókkal igyekezett becsalogatni a fáradt munkásokat. Tikkasztó volt a hőség.
Egy párakapun átsétálva a galambok tucatjára lettem figyelmes, akik fürgén cikáztak a sietős emberek között. Autók és villamosok szelték az utakat. Figyeltem, a forróság mennyire kiveszi a mindennapok erejét. Egy hajléktalannak tűnő pár egy kapualjban húzta meg magát, a nő gondterhelt fejét a férfi vállára hajtotta. Csak néztem a fáradt, mégis boldog vonásaikat, míg átellenben egy kissé illuminált, jól szituált pár vágott válogatott sértéseket egymás fejéhez.
A pasas lelépett, a nő pedig ott maradt remegő térdekkel a megállóban. Messze volt tőlem, de tisztán láttam, hogy erővel próbálja lenyelni a könnyeit, miközben a kezeit tördeli. A pasas nem nézett vissza, úgy haladt tovább a macskaköves úton, mintha mi sem történt volna. Két kezét zsebre vágta, mintha a szerencsétlen nő összetört szívének darabkáit próbálná elrejteni.
A bárok előtt elhaladva csinos, fiatal lányok sziluettje rajzolódott ki előttem. Hallottam a nevetésüket, és láttam a mellettük álló, tehetős férfiakat. Sajnáltam is a csajokat, meg nem is. Mígnem megakadt a szemem egy érdekes pároson. A harmincas évei elején járó férfi a sétáló padjának karfájára támaszkodva próbált valamit erővel megértetni a párjával.
Közelebb értem, és láttam, hogy a lány sír. Láttam a szemeiben a kétségbeesést, és ahogy rám nézett, mintha kérlelt volna, hogy mentsem meg. A felállás egyértelműnek tűnt: a szerelmes lány eltűrt minden sértést. Próbálta nem beengedni a szavakat a lelkébe, de a szemeiből potyogó könnyekből úgy tűnt, nem sikerül.
FORRÁS: UNSPLASH
Ki tudja, ki ez a férfi, ki tudja, ki ez a riadtnak tűnő kislány, aki szólni sem mer. Nehogy a szemmel láthatóan nárcisztikus társa fogást találjon rajta, és ezzel indokot a szakításra. Sajnáltam. Mindkettőt sajnáltam. Elmellőztem őket, és néhány perccel később hátranézve láttam, ahogy boldogan váltanak csókot. Aztán ironikusan nevettem magamon, hiszen én is állandóan ebben a gödörben kötök ki. És rendszerint nagyon hosszú ideig tart kimásznom belőle.
Az ég felé magasló toronyházból egy négy éves forma kislány szaladt ki, mögötte sietve kapott a keze után az édesanyja. Az apával beültették az autóba a kicsit, majd a férfi egy csókváltást követően kinyitotta az ajtót a nőnek, mielőtt a vezetőüléshez sietett volna. Irigyeltem őket. Olyan igazinak tűnt a boldogságuk. Csak nehezemre esik már hinni bármiben annyi megvezetés után.
Egyszerűbb mindenkit rossznak hinni, így talán kevésbé fáj a saját szerencsétlen sorsom.
A legjobb barátnőm már jóideje integetett, mosolygott rám, míg jött felém. Látta a temérdek, nyomasztó gondolatot az arcomon, én azt sem vettem észre, hogy végre ideért. Csak a terheim súlyát látta, nem értette a miérteket. Mert pár napja még boldogan hívtam fel, hogy muszáj találkoznunk, annyi minden történt velem.
Ám ez alatt a kis idő alatt nagyot fordult a világ. Nem csak a saját életem omlott össze, hanem mindenki más fájdalmát is a nyakamba venném szívem szerint. Addig sem kell a sajátommal foglalkozni. De már nem vagyok egyedül, van, akivel megoszthatom a terheim. A barátaim mindig jókor vannak jó helyen, és bármilyen szívtörés után képesek belém újra életet lehelni…
Nyitókép: Unsplash
Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂
