Addig élem újra a borzalmat, amíg el nem múlik belőlem

– Mielőtt hazavinnél, kérhetek valamit? – fordultam felé, mintha csak akkor vetődött volna fel bennem az ötlet. Pedig csak ez járt a fejemben, mióta elindultunk…

A szennyvízelvezető árok mély volt és szűk. Vastag betonpanelekkel burkolt, zsíros, porhanyós földdel övezve. Élénken élt bennem a kép, hogy küzdöttem ki magamat a nyirkos göröngyökbe kapaszkodva. Nemigen szólaltunk meg. Nekem nem volt szükségem rá, ő pedig nem is tudott volna.

Akkor járt ott először, és csak sejtésem volt róla, mi játszódhat le benne. Tudtam, hogy kemény lesz újra látni azt a helyet. De ahogy lovas körökben mondani szokás: ha leesel, azonnal szállj vissza, különben életed végéig rettegni fogsz. Én pedig eldöntöttem, hogy nem vagyok hajlandó tovább rettegni.

Óvatosan aláereszkedtem a hevenyészett földhányáson, míg el nem értem a csatorna hideg, érdes alját. Lefeküdtem, pontosan úgy, ahogy azon az éjszakán sorsomra hagytak. Ahogy beszívtam a nedves, áporodott szagot, újra lepergett előttem, hogy préselődött az oldalamnak a beton. Hogy tekeredtek ki a végtagjaim, akár egy groteszk marionettbábuéi.

Emlékszem, hányszor tért vissza álmaimban ez a kép: a szűk vájat okozta fájdalom, ahogy zsibbadt izmaim összenyomódtak. Mégis, a legrémisztőbb az volt, mikor a sárdarabok betemették az arcomat. Túlságosan bénult voltam hozzá, hogy lesöpörjem őket, megszabadítva magam a fullasztó érzéstől. Mint egy bizarr koporsó, csak épp tévedésből olyasvalakit helyeztek örök nyugalomra itt, aki még lélegzett. És érzett.

Gondolatban visszapörgettem az időt, hallottam a férfi üvöltését, éreztem a szájából fröcsögő nyálcseppeket az arcomon, ahogy zihált elborult dühében, láttam, ahogy a verejtékcseppek végiggördülnek a homlokán.

Újra a fülemben visszhangzottak az őt bátorító kurjongatások a háttérből. A saját sikolyaim hangjai, mintha valaki más szájából törtek volna fel. Az, ahogy a tarkóm a betonnak csapódik, épp a filmszakadás előtt.

Láttam a másik férfi arcát, a szája felajzott vigyorra húzódott, miközben szinte lágy hangon duruzsolt a fülembe:

Most meg leszel baszva, úgyis megbaszlak, szét lesz kúrva a picsád, megbaszom a seggedet!

Nem tette meg. Sosem derült ki, miért tartozom a szerencsésebbek közé. Ez a történet nem a nemi erőszakról szól. Hanem “csak” egy majdnemről. Arról, amikor bénult aggyal, ösztöneid által irányítva, egy árva józan gondolat nélkül sodródsz, és várod, hogy megteszik-e végül. Hogy megúszod-e egy karcolással, vagy… nem.

Nem csak egy karcolás volt. Épp ezért mentem vissza oda rendszeresen. Ez egy elég bevett pszichológiai gyakorlat: visszatérni arra a helyre, amit sosem akarsz többé újra látni, amit kitörölnél az elmédből, egy tollvonással kihúznál a múltadból. Sajnos ez nem megy ilyen könnyen. Ezért egy lehetőség marad: szembenézni vele.

FORRÁS: UNSPLASH

Minél többször jártam ott, annál könnyebbé vált. A múlt képei persze még mindig ott villództak bennem, de minden alkalommal egyre tisztább fejjel figyeltem a kegyetlen diavetítést. Amikor pedig visszatértem a jelenbe, egyre több apró részletet fedeztem fel magam körül. A múlt észrevétlenül, lassan tért vissza oda, ahol a helye volt: a múltba. Egyre kevésbé torzította el a jelen valóságát, mintha csak egy páralepte ablakot tisztogattam volna.

Kellemes, nyári éjszaka volt aznap, mikor a pasimmal leparkoltunk az út mentén. Az árok mellett hófehér és élénk rózsaszín virágok nyíltak, az egész környéket betöltötte a növények fűszeres illata. A tiszta égbolton ezernyi apró lámpásként világítottak a csillagok, melyeknek fényét a kövér Hold ragyogása sem nyomta el. Kényelmes, lassú léptekkel indultam vissza a kocsihoz. Nem néztem vissza.

Az autót átitatta a diszkrét légfrissítő citrusos aromája. A rádióban épp a “Hey, Mama” szólt, miközben ráérősen szívtuk a ciginket, a lehúzott ablakokon át tovább gyönyörködve a csillagok pöttyözte égboltban.

– Szerinted valamelyik állat eljött már újra megnézni ezt a helyet? – kérdezte hirtelen.

Akaratlanul is elmosolyodtam.

– Nem – fordultam felé végül, – ők nem fognak soha többé a közelébe jönni.

A Hold derűsen sejlett fel, és minden csillag mintha csak a mi kedvünkért ragyogott volna. Nekem olyan csillagaim voltak, amik mosolyogtak, ha rájuk néztem. Szerintem ilyen kis útmutató lámpások nem jutnak mindenkinek. Erősnek kell lenned, hogy rájuk találhass. Nem áldozat voltam. Túléltem. Az áldozatokat zsarnokaik birtokolják.

Én viszont, ha azokra a férfiakra gondoltam, nem éreztem félelmet többé. Nem volt hatalmuk felettem. Ma már én könnyed léptekkel sétálok végig a csatorna mellett. Én szabad vagyok. Ők sosem lesznek már azok. Mivel egy áldozatot életük végéig rettegésben fognak tartani: önmagukat.

Vura Hajnalka novellája

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok