Alkohollal próbálom megölni lelkemben a magányt…

Unalmas, sötét, és a megszokottnál is jóval hidegebb téli reggel volt. Hanna a lépcsőfokokon próbált egyensúlyozni, két kézzel szorította a korlátot, míg a járdához nem ért. A térköveket tükörjég borította. A fenébe már – konstatálta -, ma biztosan késni fog. 

Kisvárosi lányként nem néhány percet, hanem egy órát kellett a következő járatra várnia, így – bár mostanában nem szeretett emberek között lenni – belépett a közeli presszó ajtaján, hogy egy bögre kávét kortyolgatva életet leheljen magába. Aztán azon kapta magát, hogy a meleg, kávégőzös kis helyről bámulja a jégen meg-megcsúszó, didergő, mégis nevető fiatalokat.

Bámulja az egymást féltve karoló idős párokat, bámulja a nőt, aki dámát játszva igyekszik tűsarkúban egyensúlyozni a csúszós járdán. Elcsodálkozott, hogy ezek a természetes dolgok adják magát az életet. Nem az ő szürke, cigifüstös kis szobája, a kanapéja, amin egyébként is szétmegy a dereka, de nincs szíve kidobni. Nem a munka után bezárkózás, nem az állandó csend.

Évek óta komoly problémái voltak. Persze ahogy ez lenni szokott, a külvilág csak egy átlagos független, rendezett életű nőt látott benne. És lényegében igazuk volt. Bár az átlagos, rendezett életűnek tűnő nő havi több órát töltött a pszichiátrián, néhanap zárt osztályon, alkohol társaságában pedig szinte minden nap. Hogy tompítsa a valódi élet hiányát önmagában.

Ki volt éhezve a szeretetre, de már magát is gyűlölte. Sőt. Talán önmagát gyűlölte leginkább. Mert őt nem lehetett szeretni. Mert hozzá senkinek nem volt türelme. Mert mellette mindenki inkább a könnyebb utat választotta. Pedig nem volt rossz lány, csak nem volt hajlandó beállni a sorba, és az idők során kőkemény burkot vont maga köré.

Minél inkább akarta, hogy jöjjön már, aki feltöri a szívét borító páncélt, annál inkább komplett idiótának nézték. Furcsának. Érthetetlennek. Elkerülték az emberek, és ő sem kedvelte a társaságot. Vágyott az ismerkedésre, de a sok pofáraesés miatt már-már gyűlölte azt a mondhatni tökéletes semmit, amiből egyszerűen nem találta a kiutat.

Sötétben indult munkába és így is ért haza, amikor már aludt a város. De neki jó volt. Nem volt kedve az ismerősök láttán megbújni a házak árnyékaiban, hogy még csak a jól ismert “szia, hogy vagy?” se hangozzon el. Nem volt kedve a villamos mellett szenvedélyesen ölelkező párokat látni, hogy ettől elöntse a féltékenység.

Többnyire menekült az ilyen szituációkból, máskor meg készakarva bámulta más boldogságát, hogy néhány felessel többet igyon fájdalmában, míg elnyomja az álom. És végre nem gondolkozik azon tovább, hogy az ő élete miért nem ér egy fabatkát sem. Mert legbelül tudta, hogy nagyon is értékes. Hogy gondoskodó, törődő, talán túlontúl naiv, bár máskor iszonyatosan paranoiás, nehezen kezelhető, de jó ember.

Nyílt, őszinte, hűséges, ragaszkodó. Mindaz, ami mostanában látszólag értéktelen. Képtelen volt játszani, képtelen volt álarcot húzni, nem ment az őszintétlenség, a passzióból csábítgatás. És már jó ideje beleunt a kalandokba is. Állandót akart, nem pár órás illúziókat. De túl sokat kapott lelkileg mostanában.

Erős volt, mégis földre hulló porcelánként tört össze esténként a magánytól.

Büszke volt magára, amiért csak azért sem áll be a sorba, és nem tetteti másnak magát, hogy kicsit is szeressék. De mély szégyent érzett, amiért nő létére literszám itta az alkoholt, sokszor hajnalokba nyúlóan. Tudta, hogy nem mehet ez így sokáig, mert egy idő után talán már nem lesz visszaút. De egyelőre hagyja, hogy magához ölelje a bánat – és ahogy a piásüveg kiürül, úgy próbálja megtisztítani a mocsoktól a tulajdon lelkét is, hogy egyszer valóban újra elkezdhessen élni.

Lelkisegély Szolgálat elérhetőségei:

Ingyenesen elérhető zöld szám mobilról és a legtöbb szolgáltatótól: 137-37

Normál díjas vonal: +36 1 329 33 80

SKYPE mindennap 18-23 óráig: „segelyvonal”

Chat: http://chat.hatter.hu hétfőn és szerdán 18-23 óráig

Email: lelkisegely@hatter.hu

Nyitókép: Unsplash