Annyiszor csalódtam, hogy már nem tudok hinni benned…

2022-01-25 Dely Diana Esszencia

Amikor sóhajtok, már látom az autóban a leheletem füstszerű körvonalait. A szám szárad, és már annyit sírtam, hogy lehúzható maszkként feszül az arcomon a sós könnyeim áztatta bőröm. A lámpákat nézem, de a fények összemosódnak.

Talán még mindig sírok, csak már fel sem tűnik az elmúlt időszak viszontagságos, megszokott fájdalmai között. Olyan csendes minden. Olyan kopár. Nem tudom, mióta ülhetek az autóban mozdulatlanul, de azt pontosan tudom, hogy hányszor éltem át hasonló helyzeteket a szívemben teljesen más érzésekkel. Azt hittem, boldog vagyok, aztán megláttam ma egy kirakatot, és akkor, ott valahogy minden összetört bennem.

Csak álltam kővé dermedve és nem tudtam az apró brilliánsokról levenni a szemem. Azokról az apró, gyönyörű brilliánsokról. Amik oly sokszor csillogtak már az én ujjamon is, majdhogynem jelentéktelenül. A vékony, egyszerű, szép kis gyűrűkről, amikből már annyit kaptam, mégsem tudtam őket kellőképp megbecsülni. Most mégis összefacsarodott tőlük a szívem.

Ahogy nem becsüli a legtöbb ember, amit kellene, úgy nem becsültem én sem ezeket a szívből készült, lélekből formált kis ékszereket. Nem éreztem akkor, hogy jó, valódi, életre szóló döntés lenne, ha megtartanám őket. Aztán így, pár év után csak álltam a kirakat előtt, és földbe gyökereztek a lábaim. Éreztem, hogy a szemem sarkában gyülekeznek az áradni vágyó könnycseppek, és hirtelen nem is akartam szégyellni, hogy sírok.

Nem is éreztem soha ennek a dolognak a hiányát, de ma este valami megváltozott. Szíven talált az érzés, hogy több esélyt kaptam, de nekem nem kellett egyik sem. Vajon honnan a fenéből tudhatja az ember, hogy az aktuális társa tényleg ott lesz majd a sírig? Honnan tudhatja, hogy ott lesz ráncosan, remegő kezekkel, de végsőkig kitartva? Egyáltalán lehet ezt tudni?

FORRÁS: PEXELS

Miért nem vagyunk képesek hinni saját magunkban? Tiszta szívből bízni a teljesen biztosnak vélt érzéseinkben? Hová lett belőlünk az a gyermeki naivság, hogy bizony az örökké az valóban örökké tart? Aztán persze a sok-sok pofáraesés után állandóan csak szajkózzuk, mint valami ósdi, beakadt lemezt a lejátszó, hogy igenis van erőnk, felállunk és kezdjük újra. De meddig még?

Mi a garancia arra, hogy nem egy véget nem érő vesszőfutás, amit csinálunk a szerelemért? Mindig megfogadjuk, hogy az egyik ember hibáját nem verjük le a másikon, és most tényleg nem ítélkezünk. De mégis megtesszük ezredszer is. Mindig ezen kapom magam, hogy csak ítélkezek és hasonlítgatok. Persze, ha engem hasonlítanak, akkor mélységesen sértve érzem magam, holott tudom, nem fair.

Az az igazság, hogy magamból nem tudom ezeket a sérelmeket kiirtani, és lehet bárki bármennyire jó, valahogy mindig ott sejtem mögötte azt a sok régi rosszat, ami már-már szinte természetes része az életemnek. Nem tudom, hogy egy kukába vágott lélek hányszor képes vajon újjászületni… Most mintha nem is lenne szívem. Pedig szeretnék érezni.

Szeretnék boldogságot, melegséget, életet. És nemcsak fizikálisan, hanem úgy igaziból. Félek, hogy valami végleg eltűnt belőlem. Félek, akármennyire próbálom magam rávenni, hogy merjek újra hinni, bízni, talán soha nem fog újra menni. Hogy mindig ott lesz az az átkozott kétely, az a megrögzött gyanakvás, az a rohadt paranoia. Képtelen vagyok szabadulni tőle.

Amikor vagy nekem, akkor azt hiszem, hogy tényleg vagy. Mindenestől. És akkor elhiszem, hogy én is tudok lenni neked. Nemcsak egy test, hanem egy igazi ember. Persze, amikor magamra maradok, akkor megint legyőz ez az egész. Elönt a pánik, és a gondosan felépített bizalomváram újra romokba hull. Újra legyőz ez a sötétség.

Vajon hol van az egésznek a buktatója? És ugyan miért épp most érnék révbe?

Eddig is mindenki elhitette, hogy ő lesz az utolsó. Ugyanakkor miért ne lehetne ez most tényleg igazán jó? De mi lesz, ha te is ugyanazt teszed velem, mint a többi? Látod? Szinte még az előző szívtörést sem éltem túl, már az újabbra készülök. Pedig én tényleg szeretném. Pedig én tényleg szeretnélek.

Nyitókép: Pexels