Anya, idősek otthonába kell adjalak!

„Jövök! Köszönöm Erzsike” – letette a telefont, majd benézett a kisebbik szobába. A fiúk már aludtak, így nyomott egy puszit a férje homlokára, magához vette a táskáját, majd elrohant. Ki sem kellett mondania, hová igyekszik.

A férje jól tudta, ahogy azt is, hogy ilyenkor mi a teendője. Lehalkította a tévét, és fél fülével a gyerekek szuszogását hallgatta a résnyire hagyott ajtón keresztül – ha valamelyik anyáért sírna, azonnal ott lehessen. Az asszony közben megérkezett. A szomszéd már az ütött-kopott panelház hatodik emeleti ablakából integetett neki, jelezve, hogy ott van.

Nagyon várta Gittát, hiszen nem tudta, mitévő legyen. A mentők csak húsz perc múlva érkeznek, az idős nő pedig olyan fájdalmasan szuszogott, hogy bármelyik lélegzete lehetett volna az utolsó. Gitta megnyomta a lift gombját, majd mikor felvillant a tízes szám, inkább egy szuszra megmászta a végeláthatatlannak tűnő lépcsőket. Minden perc számított.

Volt már rutinja az ilyen hirtelen hívásokban, mégis megállás nélkül rohant felfelé, a kanyarokat is ugyanolyan sebességgel bevéve. Talán ez most más, mint az eddigiek… Lehet, hogy ezúttal tényleg utoljára látja az anyját. Azt, aki olyan sok órán át vajúdott vele, aki minden sérülését ellátta, és a legszűkebb időkben is képes volt terülj-terülj asztalkámat teremteni a család ebédlőjében.

Aki ölelte és biztatta annyi éven keresztül. Még nem állt készen arra, hogy elveszítse – bár tudta, hogy talán soha nem is fog. Csak most kezdte megérteni, milyen hálás lehet ennek a nőnek, aki most tehetetlenül feküdt előtte, és az első néhány percben még csak fel sem ismerte a lányát.

Tehetetlen volt. Az idős nőt a komód és az ágy melletti sarokban pillantotta meg, olyan fehér volt az arca, mint a legtisztább hóesés. A feje egy apró foltban mintha vérzett volna. De az ajtóból nem tudta kivenni, hogy egy ér duzzadt meg csupán, vagy valóban a vére eredt el.

„Anya! Mi történt?” – igyekezett nyugodtságot színlelni, nem akarta megrémiszteni a magatehetetlen nőt, akinek válaszolni sem volt ereje. A szomszéd Erzsike kezdett bele a feltételezések sorolásába. Nem tudta ő sem, mi történt valójában, már csak a hangra jött át. Ezer éve szomszédok voltak, így tudta: ha egy koppanást hall, szaladnia kell, mindegy, hogy hány óra van.

„Leeshetett az ágyról, így találtam rá” – felelte hüppögve az aggódó szomszéd. – Rögtön hívtam a mentőket, nem mertem mozdítani. Olyan törékeny.” Ekkor a lány végignézett az anyján, és látta: tényleg az. Állt és nézte a szinte szó szerint összetört édesanyját, a nőt, aki valaha a legerősebb volt a világon. Most kéken, zölden, magatehetetlenül hevert.

Még mindig nem merték megmozdítani, ki tudja, mije sérült vagy zúzódott. Majd szinte percre pontosan, ahogy a diszpécser hölgy ígérte, megszólalt a csengő, és két mentős sietett fel a hatodikra. Nem voltak meglepve, ismerték már a földön heverő nőt. Nem először szállították – de valószínűleg utoljára…

FORRÁS: PEXELS

Gitta szíve a megszakadás határán volt, de látva, hogy az anyja egy pohár vízért sem bír már kimenni egyedül, meg kellett hoznia egy döntést. Azt a döntést, amit mindig halogatott. Sosem gondolta, hogy ennyire fájdalmas lesz az édesanyját a kórházi lábadozás után egy idősek otthonába vinni a meghitt családi otthon helyett.

De hiába játszott a gondolattal, hogy magukhoz veszi, a gyerekeit is figyelembe kellett vennie.

Kinézte az édesanyjának a legjobb helyet, ami elérhető volt számukra. Ügyelt rá, hogy közel legyen, de így is a világ legnehezebb dolga volt a döntés. A valaha volt legerősebb nő ma már egy percre sem maradhat egyedül. Tudta, bármennyire is fáj a szíve, csak úgy adhatja vissza mindazt a gondoskodást, amit ő kapott, hogy értő kezekbe adja megtört édesanyját.

Nyitókép: Pexels