Apuci jókislánya maradjak egész életemben?!

Gyerekkoromban mindig én voltam a jókislány. Időben megcsináltam a házi feladatokat. Rendben tartottam a könyveimet, füzeteimet.

Soha nem feleseltem, nem nyafogtam, illedelmesen viselkedtem. Ahogy egyre idősebbé váltam, úgy nőttek az elvárások velem kapcsolatban. Ezekkel arányosan pedig önmagammal szemben is egyre szigorúbbá és kritikusabbá váltam. Valahogy volt bennem egy belső kényszer, hogy mindig 100%-os teljesítményt nyújtsak.

Elsőre felvettek az egyetemre, ahol kitűnőre diplomáztam. A munkám mellett a párkapcsolataimban is igyekeztem tökéletesen helytállni. Gyakorlatilag életcélommá vált, hogy folyamatosan kihozzam magamból a maximumot. Ez a vágy hajtott, és minél nehezebb kihívással találkoztam, annál elvakultabban igyekeztem abszolválni.

Ezen a ponton muszáj bevallanom, hogy az állandó megfelelni akarás hatalmas stresszt okozott bennem. Bár a perfekcionizmusról sokaknak pozitív dolgok jutnak eszébe, sajnos egyáltalán nem jár együtt az elégedettség és a kiteljesedettség érzésével. Én vagyok rá az élő példa. A túlságosan magasra tett mérce miatt egyre nőtt bennem a feszültség, amit soha nem engedtem felszínre törni.

Nem csoda, hogy egy idő után olyan nyomasztó állapotba kerültem mind testileg, mind lelkileg, hogy már alig bírtam létezni. 

Egyik nap a szokásosnál korábban értem haza egy tárgyalásról. Már rég nem volt ilyen, úgyhogy elhatároztam, relaxálok egy nagyot a forró vízben. Amikor kiszálltam a kádból és belenéztem a tükörbe, észrevettem, hogy bal oldalon egy kb. ujjbegynyi részen nincs hajam. Aztán néhány hét múlva a jobb oldalon is ugyanezt tapasztaltam. Mit mondjak, baromira megijedtem.

Az orvosok javaslatára elvégeztettem egy csomó vizsgálatot, és több specialistánál is jártam, de minden eredményem negatív lett. Végül aztán egy pszichológus segített megadni a választ, hol gyökerezik a tökéletességre való törekvésem, ami már fizikai tüneteket okoz.

FORRÁS: UNSPLASH

Kicsi gyerekként úgy éreztem, hogy csak akkor vívom ki apám elismerését, ha valami hatalmas dolgot csinálok. A terapeuta szerint ez az egészségtelen viselkedés gyakran előfordul olyan emberek családjában, akik annyira elfoglaltak a saját munkájukkal, hogy a gyerekükre nem marad idejük. Ezek a gyerekek pedig mindent elkövetnek, hogy a szüleik kedvére tegyenek, mert úgy gondolják, máskülönben nem érdemlik ki a szeretetüket.

Az örökös megfelelési kényszer aztán felnőttkoromban is elkísért. Ez mozgatott, ez irányított, ez döntött helyettem, és ezért nem tudtam élvezni az életet. Hiszen egy illúziót, a tökéletesség délibábját kergettem, emiatt pedig soha semmivel nem voltam elégedett. Nagyon hosszú út vezetett odáig, hogy elfogadjam, nem tudok mindig minden helyzetet tökéletesen megoldani, és ez így normális. De aztán szépen lassan belerázódtam az új “szerepembe”.

Megtanultam elengedni a hibázástól való félelmeimet, így már nem görcsölök azon, hogy ha valami nem úgy sikerül, ahogy elterveztem. Bátrabban tudok nemet mondani. Sokkal lazábban és könnyedebben állok hozzá a feladatokhoz. Belekóstoltam a spontán programok ízébe. Nem gondoltam volna, hogy valaha is kimondom ezt, de kevesebbel többet tehetek. Magamért. A lelki békémért. A saját boldogságomért.

Alíz történetét Császár Zsanett jegyezte le.

Nyitókép: Unsplash