Attól félsz, hogy elveszíted a fiadat, ha barátnője lesz?

Mikor megismerkedtem a sráccal, már éreztem, hogy nem lesz zökkenőmentes a viszonyom a családjával. De úgy voltam vele, ennyi nehézség bőven megéri. Nem is bírtam sokáig, hogy a szüleivel él.

Nincs azzal gond, ha valakinek nem áll módjában fenntartani egy önálló lakást. A problémát tulajdonképpen nem is ez jelentette. Hanem az édesanyja. Roli szabadnapjain erőszakos kopogtatás vert fel minket. Angéla valamiért kötelességének érezte, hogy a fia minden nap korai ébresztőt kapjon. Nem zavartatta magát. Tudta, hogy nincs egyedül, ennek ellenére a szemünkre vetette, hogy sokáig lustálkodunk.

Egyik alkalommal, mikor elsétáltam a fürdő mellett, meghallottam, hogy Roli beszél valakihez. Mint kiderült, az édesanyjánál ez is amolyan rendszeres szokás volt. Nem igazán foglalkoztatta, milyen helyzetben nyit rá a fiára, ha mondandója akadt. „Téged ez nem zavar?” – kérdeztem megütközve, mikor szembesültem a dologgal. Dehogynem zavarta.

Mégis valami visszatartotta tőle, hogy Angéla értésére adja: felnőtt férfi, aki nem szívesen mutogatja magát előtte ádámkosztümben. Reméltem, hogy idővel megkedvel, vagy legalább megszok, beletörődik a helyzetbe… De minél többször fordultam meg náluk, úgy tűnt, a helyzet csak egyre rosszabb lesz. Megesett, hogy Roli exének nevén szólított, bár ha igaz a fáma, őt sem kedvelte annak idején.

Ha ajándékozásra került a sor, olyan ruhákat kaptam tőle, amikben maximum a prostituált karrierem erősítését tudtam volna elképzelni. Ezt azzal magyarázta; „Úgy éreztem, ez illik hozzád.” Ilyenkor magamra erőltettem egy mosolyt, de az igyekezetemmel nem sokra mentem. Ha tudta, hogy a fia nélkül megyek el valahova, üzenetekkel, telefonhívásokkal bombázott, folyamatosan ellenőrzés alatt tartva.

FORRÁS: PEXELS

Megpróbáltam besegíteni a házimunkában, de valahogy mindig talált benne kivetnivalót, a főztömet pedig “véletlenül” kidobta, vagy épp meglökte, földre borítva az egészet…Egyszóval, nagyon nem jöttünk ki. Tulajdonképpen nem mondta ki nyíltan, mit gondol rólam. A rejtett célzásokkal, kisebb-nagyobb szurkálódásokkal viszont ugyanúgy hatással tudott lenni rám.

Végül rengeteg veszekedés és egyéb huzavona árán, de meggyőztem a páromat, hogy költözzünk el. Angéla hadjáratának azonban sosem volt vége. Lassanként elérte, hogy Roli szinte minden szabad percében hazaszaladjon a segítségére. A pasim enyhén szólva sem volt elkényeztetett, sőt, kimondottan fájdalmas gyerekkora volt.

Az édesanyja nem volt az a típus, aki arra vágyik, hogy a kisfia örökké az ő szoknyája mellett üldögéljen. Mégis az volt a benyomásom, hogy szeretné elhitetni a sráccal: nélküle, az irányítása nélkül semmire nem fog menni az életben. Megértem, hogy egy ember számára a gyereke mindig gyerek marad. Van abban valami megható, hogy mindegy, hány éves vagy; az édesanyád számára egész életében az ő “kisbabája” leszel.

Azt mondják, a fiús anyák viszont ezen belül is külön esetek, ami a gyerekeikhez való ragaszkodást illeti. Nem hiszem, hogy ez annyira általános, törvényszerű jelenség. De amikor ilyen szülőkkel találkozom, elgondolkozom: mitől fél? Hogy a gyerekei elfeledkeznek róla és végképp háttérbe fog szorulni? Valóban, eljön az idő, amikor egy anya is érzi, hogy hátra kellene lépnie párat.

Tulajdonképpen Angélát is sajnálni kezdtem egy idő után, mivel ő erre képtelen volt. Kemény, érzelmileg zárkózott asszony, akinek minden élethelyzetben helyt kellett már állnia, amit csak el lehet képzelni. Képtelen voltam közel kerülni hozzá.

Valóban ilyen nehéz lenne megbízni a saját gyerekedben annyira, hogy tudd, sosem fog magadra hagyni?

Örülni a boldogságának, annak, hogy sikeres, önálló felnőtt lett belőle? Mi munkál az ilyen típusú anyákban, akik titkon azon szoronganak: „felesleges vagyok”?

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok