Nem kell már neki senki, főleg pasi nem. Megint mosni valakire, meg kerülgetni, kedvében járni, főzni rá, ehhez már rég nincs kedve. Mert úgyis ezt akarja mindegyik, csak rajtaveszt, ahogyan már megtörtént. Mondjuk, csak egyszer, de az akkora volt, mármint a veszteség, és sokáig is tartott, majdnem 30 évig.

Megkönnyebbülés volt, amikor végre tíz év kínlódás, hazudozás után a férje elköltözött. Nem volt nagy veszteség. A férje az nem, de az a 33 nap híján 30 év, na, az igen. De nem gondolta volna, hogy bekövetkezik, úgy hitte, ők együtt öregszenek meg. Egyikőjük az emeleten kialakított lakrészben, a másik a földszinten.

Igazából csak az előszobában találkoztak volna, de kínosan figyeltek mindketten, hogy ezeket az alkalmakat a minimumra csökkentsék. Amikor hazajöttek a gyerekek, akkor voltak közös programok, ebéd, vacsora, de amennyire várta, hogy hazajöjjenek, annyira várta azt is, hogy elmenjenek. Olyan volt, mintha követ tört volna két napig, annyira elfáradt a mosolygásban és a hazugságban.

Azt hitte, jól csinálja, a gyerekek a boldog szüleikkel vannak, ők is élvezik ezt. Persze, amikor a férje elköltözött, mindkét fia mondta: végre vége ennek a színjátéknak.

– Hát tudtátok?! – döbbent meg. – Miért nem szóltatok hamarabb?

– Dehát ti is tudtátok – mondták. – Úgy alakítottátok ki az életeteket egy házban, hogy teljesen külön éltetek, nem is beszéltetek egymással. Ez volt a legszörnyűbb, ez a közömbösség, még ha ordítoztok, az is jobb lett volna.

Tényleg nem ordítoztak soha, mert az nem helyénvaló. „Hagyj rá a férjedre mindent! – tanácsolta az anyja még a házasságuk legelején. – Nem kell egy feleségnek okoskodni.” És mondta hozzá azt a hülyeséget, hogy a férj a fej, a feleség a nyak, szóval, alakoskodni kell, és akkor – hogy is szokott a parti cédulákon szerepelni? – hosszú, boldog házasságban töltenek harminc évet!

Igen, neki is boldog lett volna biztosan, ha meghalt volna a férje, de ez nem jött össze, pedig a férje is ezt várta, hogy hátha ő hal meg, aztán megoldódott volna minden. De ő sem halt meg, sőt, de egyszer odavetette neki: „Te meg minek élsz velem? Vagy egyáltalán minek élsz?”

„Tényleg, minek is?” – kérdezte magától, és nem kapott rá választ, csak azt: azért, hogy elteljen. Mármint az élet. Nem nagy perspektíva, de nem volt ereje változtatni. Aztán egyik nap észrevette, hogy az előszobából eltűntek a férje cipői, meg a kocsi is a garázsból, és ha már a garázsban volt, körülnézett: a teljes horgászfelszerelés is.

Megkönnyebbült, végre!

És nem is tudja, mióta nem volt ilyen, de érezte, egy mosoly jelenik meg az arcán. Annyira ösztönös volt, annyira mélyről jött! A munkahelyén is észrevették a változást, nem látták ilyennek, beszélgetett, kedves volt a többiekkel. Nem mondta senkinek, mi történt, de kisváros ez, a férje kézen fogva sétált egy nővel vasárnap délután a fő utcán, összerakták.

FORRÁS: UNSPLASH

És jöttek a jó tanácsok, itt az alkalom, most olyan párkapcsolata lehet, amilyet ő akar, kezdjen ismerkedni. „Hol?” – vitatkozott velük. A buszon, a postán, a boltban a húsos pultnál? Ugyan már! Túl van már ezen, nem kell társ, eddig sem volt, most, 63 évesen nem akarja elkezdeni. Persze, beszélgetni jó lenne, meg az is, ha valaki kíváncsi lenne arra, mit gondol mondjuk a kedvenc írójának az új könyvéről.

A buszmegállóban ilyenekről nem lehet beszélgetni. „Hol lehet ilyenekről beszélgetni?” – kérdezte a neten egy zárt csoportban, ahol vele egykorú nők kértek tanácsokat. Menjen el egy fürdőbe, jött egy ötlet. Micsoda nyugdíjas program, és szánalmas is, de elkezdte figyelni, milyen ajánlatokat talál Cserkeszőlőn meg Hajdúszoboszlón.

Aztán a Facebook is észrevette, mit akar, az idővonala csak a magyarországi gyógyfürdőkkel volt tele. Egyszer annyira berágott ezen, hogy a profilját is törölte, szemét algoritmus, jobban tudja, mit akar, mint ő maga!  Most itt áll a gőzölgő medence partján, úgy tesz, mintha azon gondolkodna, melyik hőfokú medencébe menjen először, de közben azt nézte, ki figyelheti őt.

Mert biztosan szánalmas, ahogyan itt tipródik a 20 évvel ezelőtti fürdőruhájában. És egy férfi méretű fürdőköpenyben, aminek az ujját fel kellett hajtania, mert nem figyelte, hogy a szállodában a szobához két fürdőköpenyt adnak, egy nagyobbat és egy kisebbet. Persze a nagyobbat vette fel, most úgy néz ki, mint egy ágrólszakadt.

Mérgesen elindult kifelé –  akkor ennyi elég volt ebből a fürdős kalandból! A hirtelen mozdulattól, ahogyan sarkon fordult, pont összeütközött egy férfival, aki nevetve mondta: „Hát maga is elrontotta, melyik köntöst kell felvenni? Nézze, rám annyira szűk,  meg sem tudok benne mozdulni, olyan mint egy kényszerzubbony. Cseréljünk!”

Nyitókép: Unsplash

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ vagy ADD AJÁNDÉKBA a kurzust!  Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címr

The post 30 év unalmas házasság után kellek még valakinek? appeared first on Igazinő.

Ezt most nem azért mondom, hogy irigykedek, meg sajnálni kell, dehogy. Csak tény. Nem érdekel az autó, arra van, hogy a napi logisztikai gondjaimon segítsen. És mivel az utcán parkolok egy lakótelepen, csak remélni tudom, hogy nem lopják el. Nincs is rajta egyforma szín. A kék árnyalatai és egy kis szürke. Annyiba került volna színre fújatni azt az egy elemet, mint amennyit most az egész kocsi ér.

Szóval, szürke maradt a hátsó ajtó. Aztán a múlt héten szólt egy barátom, tudom-e, hogy a KRESZ szerint az autó csak akkor lehet több színű, ha az fel van tüntetve a forgalmijában. Tehát az autóm szabálytalan, mert az okirat szerint kék. Sokat gondolkodtam, mit mondok majd a rendőrnek, amikor megállít, hogy tarka a kocsim – mert gyorshajtásért biztosan nem fog, ahhoz túl dízel és túl öreg.

Megvárom, míg egyszer úgy dönt, hogy feladja. Na akkor veszek egy újat. Mármint nekem újat. Soha nem volt pénzem új autóra, de amikor mindenki hitelre vette őket, elbizonytalanodtam. Meg ábrándoztam, a mi családunkban még soha senkinek nem volt új autója, itt a lehetőség.

Bár pénzem nincs rá, és évekig kellene fizetni, de esténként erről álmodtam: mint Bridget Jones, amikor mini szabira ment kabrióval. Szememen napszemüveg, fejemen kendő, és az olasz tengerpart felé tartok. Dédelgettem ezt az álmot, egészen részletesen elképzeltem a kocsit, milyen a felni, milyen a kárpit, és én is jól néztem ki benne.

FORRÁS: UNSPLASH

Szerencsémre ennél konkrétabb lépéseket nem tettem, hogy az új vagy az álombéli autóm megvegyem – nem is vitte el a végrehajtó, mert nem tudtam a részleteket fizetni. Mertem nagyot álmodni, de mertem nem megtenni. Pedig boldog-boldogtalan minimális önrésszel vett kocsit, csak én nem.

Mindig másra kellett a pénz. Gyakorlatilag az evésre.

A szüleimmel egy szolgálati lakásban laktunk, és még rendszerváltás sem volt, amikor ők már meghaltak, én az unokatestvéreimhez kerültem. Dolgoztak és dolgoztak, munkahelyen, háztájiban, fusiban, és elment belőlük az élet. Keserűek voltak és elégedetlenek, hogy ennyi meló után semmijük sincs, mert jó az a szolgálati lakás, de hát mégsem saját, hanem a másé. Csak én voltam nekik, de nem volt idejük és energiájuk foglalkozni velem.

Ez az a verzió, amit másoknak mesélek az életemről. Persze attól még igaz ez is – de az is igaz, hogy véletlenül besikerült gyerek vagyok, akit se az apja, se az anyja nem akart. Anyám tizenhat volt, apám családja nagyon vallásos, sodródtak mindketten, így házasodtak össze és születtem meg. Egymást se szerették, és engem sem. Mondjuk, ezt akkor még nem tudtam.

Jó pár év telt el, mire rájöttem, és még sok, amire ezt megbocsátottam nekik. Gyerekek voltak, aztán felnőttek lettek, biológiailag, de érzelmileg nem nőttek fel a feladathoz. Persze lehet, erre az idő is kevés volt, amit kaptak. Anyám 32, apám 34 évesen halt meg. Velük aztán tényleg nem történt semmi a hétköznapokon túl.

Haladni akartak egyről a kettőre, de még arról sem tudtak megegyezni, hogy az merre van. Dolgoztak és marták egymást. Rólam tudomást sem vettek. Anyám a halála előtt nem sokkal a kórházban mondta el nekem, hogy ő nem ilyen életet akart, magának sem, és nekem sem. Mert korábban jöttem, mint kellett volna, és igazából jobb lett volna, ha más az apám.

És le kellett volna érettségiznie, mert szeretett tanulni, a földrajz volt a kedvence, és olyan akart lenni, mint Fanni Bullock a nagyszájú, híres hegymászó, térképész, földrajztudós. Soha nem mondta ezeket előtte nekem, csak ott, akkor, először és utoljára. Évekig eszembe sem jutott, amit mondott – volt mit feldolgoznom, ha anyámra gondoltam, mert haragudtam… Olyan korán meghalt, és esélyt sem kaptunk egy jobb, közös életre.

Mikor ezt az öreg, most már tiritarka kocsimat megvettem húsz évvel ezelőtt, eszembe jutott, hogy anyám mindig utazni szeretett volna. Soha nem ment sehova, csak dolgozni, pedig közel van Pest, de még oda sem. Az élet keresztülhúzta a terveit, aztán meg már nem tudott szabadulni, és igazából nem is akart.

Vágyakozott az álmai után, de nem tett a megvalósulásukért semmit. „Akkor majd én!” – gondoltam. A kesztyűtartóba betettem az utolsó, gimis osztályképüket, amin még utazó akart lenni, és azóta is velem utazik minden nap.

Nyitókép: Unsplash

The post Anyámnak a születésem ölte meg az álmait… appeared first on Igazinő.

Levág, lemetsz minden – számára – oda nem illő darabot. Ezerrel dolgozik teljes átéléssel és odafigyeléssel, mert tévedésnek helye nincs. Még a végén olyat kellene megenni, ami nem is a szájba való! A rendkívül alapos és átfogó darabolás után gyakorlatilag két falatnyi étel az, ami elfogyasztható.

A nagy munkával kiválóan álcázható a valódi cél, egészen pontosan az, hogy ehhez most egyáltalán nincs kedve – de nem akar egy újabb vitát, szóval, úgy tesz, mintha. Aztán ez a korszak szépen elmúlik, de felnőttkorban is nagy hasznát lehet venni a mintha evésnek. Főleg, hogy ilyenkor már hatnak a szocializációs szabályok, és tudjuk, hogy vendégségben illik mindent megenni.

A vendégség lényege a trakta, a befogadói oldalról meg a zaba. Akkor is, ha tudják, hogy vegetáriánus vagy, dehát ez csak egy kis natúr csirkemell! Hogy kell ezt akkor mégis megenni? Sok köret, hivatkozva a hús nem evésére, amit ugye úgysem értenek, mert hát ez csak egy kis csirkemell, ismétlik ezredszer is.

Egy kis szeletet mégis ki kell szedni a tányérra, a lehető legapróbbra vágni, és a köret egy részét elfogyasztva a maradékkal meg letakarni, hogy ne látszódjon. Sokkal jobb, mint ismételgetni, hogy a vegetáriánusság mit is jelent.

A zabagép gyereknek meg állandóan tele a szája. Orálisan fixált. Amikor unatkozik, eszik, amikor tévét néz, eszik, amikor olvas, eszik, amikor fekszik, eszik, amikor tanul, eszik. Egyfolytában ezt teszi, de sem ő, sem a szülei nem értik, hogy miért hízik. Hát csak csipeget! Ja, de azt egész nap…

FORRÁS: UNSPLASH

Fiatal felnőtt korban kezdődik az éjszakai élet. Nem, nem csak úgy. Semmire sem elég a nappal. Túl sok mindent kell elolvasni, megnézni, meg beszélgetni, ismerkedni, tapasztalni, megtanulni –  egyszerűen nem fér bele. Az evés csak simán elfelejtődik. Nincs is annál jobb, mint éjjel pizzát zabálni. Vagy hajnalban, buliból hazafelé a még forró fehér kenyeret enni.

Az ugye megvan, hogy amit sötétben eszel, és senki nem látja, az nem számít? Ugyanez a szabály az állva evésre is vonatkozik. Persze még jobb egy jót enni egy hosszú, szenvedélyes szex után, éjjel. Hát, mikor máskor?! A legjobb időpont egy kis rántottához vagy hagymás-zsíros kenyérhez.

Felnőttként már tudjuk, hogy mit kell enni, hogy egészségesek legyünk. És általában be is tartjuk. De istenem, hát valamiben meg kell halni! Ha mindig minden egészségre vonatkozó előírást betartunk, akkor örökké fogunk élni?! Dehogy! Szóval, bűnözésre fel! Persze csak a kajában. Nyilván.

A felnőtt – étkezésében tévelygő – ember alaptípusai:

A leszarom típus:

Ha magas a cukra, nem ehet édességet. Persze imádja, tudja, hogy tilos, mégis megeszi. Három megoldással:

1. 1. Rögtön utána bekapja a gyógyszert, és minden oké, vagy legalábbis azt hiszi.
   2. Titokban eszik, még magának sem vallja be.
   3. Megeszi, és nem törődik a következményekkel.

Az überokos, jól tájékozott

Diétázik, mert tudja, hogy nem jó telezabálni magát. Igen, bizonyos életkor fölött már nem terheli a szervezetét feleslegesen, ezért egész délelőtt nem eszik. Még lehet, hogy délben sem, esetleg egy kis salátát az egészségtudat miatt. Azért pár kávé lecsúszik.

És végre, amikor vége a napnak és hazaér munka után, már csak az zakatol a fejében, hogy mitegyek, mitegyek?! Semmi nem tartja vissza. Az sem, ha nincs otthon semmi. Keksz, száraz tészta meg valami befőtt a kamra hátuljában biztosan van. Hú, két hónapja lejárt! Kit érdekel? Amíg nem mozog, ehető.

Az abszolút egészségtudatos

Nem eszik húst, mert vega. Nem iszik tejet, mert az állati eredetű. Nem eszik semmit, ami nem glutén-, laktóz- és cukormentes. Böjtöl, sportol, ivókúrát tart. Ezekről természetesen egyfolytában beszél, annak is, aki nem kérdezi, és annak is, akit ez egyáltalán nem érdekel, de titokban a kedvence a gumicukor, a csipsz és a zacskós leves. Mert megérdemli.

Igazából tévelyegni a legjobb. Mert érdekes, mert izgalmas, mert nem állandó. Ez a lényege, hogy csak ritkán fordul elő. Ha mindig így lenne, az már nem tévelygés lenne, hanem egy rövid élet.

Nyitókép: Unsplash

The post Félrekajálási útmutató haladóknak! appeared first on Igazinő.

Hanem a gondolatok. Mit rontottam el, hol rontottam el, mit kellett volna másképp csinálni. És ennek sosincs vége. Csak ideges leszek, hogy nem tudok aludni, de annyira, hogy felmegy a vérnyomásom, a szívem majd’ kiugrik a helyéről. Nyitottam ablakot, hátha a friss, hűvös levegő jót tesz. Felpattantam a futópadra, jól kihajtottam magam, hogy tényleg fáradt legyek. De nem.

Reggel meg ugyanúgy indul a nap, menni kell dolgozni. Azt nem akarom, hogy ne menjek, mert akkor egész nap azon pörögnék, mi történt. Így legalább a munkát tolom, nincs időm a gondolataimra. Na, éjszaka nem is hagynak nyugodni! Bosszút állnak, az esti megnyugvásban rám törnek és nem hagynak békén.

Többségében idős, krónikus betegek hunytak el – hallom reggel, amikor az ébresztőóra bekapcsol, és hozzá a rádió is. Hatkor ezzel indul a reggelem. Legszívesebben lerúgnám a rádiót, csak hallgasson. Addig taposnám és ugrálnék rajta, amíg szilánkokra nem törik. A világ összes rádióját széttörném, amiben ezt mondják! Ez valakit vigasztal?! Ha idősek és betegek, akkor már nem is kár értük, úgyis meghaltak volna?!

Az eszemmel én is tudom ezt. „Ez az élet rendje, örülj, hogy nem a gyerekedet kell eltemetni! Nekik már jobb odaát, nekik már nem fáj semmi.” Ezeket mondják nekem. Tudom, tudom, nem vagyok hülye. De azt miért nem érti senki, hogy ez most nekem fáj?!

Sajog a lelkem.

Egy hónapon belül elment az anyukám és az apukám is. A sok tennivaló, ami ezzel járt – intézni a papírokat, a temetést, értesíteni a rokonokat, elmesélni, mi történt – elterelte a figyelmemet. De este az ágyban minden eszembe jutott, újra és újra.

FORRÁS: UNSPLASH

Nincs kedvem mosolyogni, nincs kedvem gondolkodni, nincs kedvem élni. Nem tudom elképzelni az életem nélkülük. Az eddigi életemben, ötvenhárom évig, velem voltak. Ezt szoktam meg, és nem lesz még ötvenhárom évig az, hogy nincsenek. Mert csak úgy lenne meg az egyenlő idő.

Amikor a nagymamám halt meg, az olyan normális volt. A többi nagyszülőm még akkor elvesztettem, amikor annyira kicsi voltam, hogy nem is emlékszem rájuk. De a nagyinál huszonkettő voltam, hasamban a lányommal. Úgy éreztem, hogy az élet igazságos, egyet elvesz, egy másikat pedig ad. Félúton biztosan találkoznak,  a nagyanyám pedig elmondja neki, hogyan kell jó embernek lenni ezen a Földön…

Nem lehet másképp. Fiatal voltam, rugalmas a testem, lelkem, szerelmes, ifjú feleség. Tudtam, hogy nagyi elment, hogy ez az élete vége, de úgy éreztem, a lányom az ő folytatása. Sosem bírtam, amikor az emberek a csodára várnak. Amikor már csak az marad, az annyira kevés.

Szóval tudtam, hogy a szüleim elmennek majd. Amikor az orvos azt mondta, most már csak a csoda segíthet, haragudtam rá, de azt is akartam, hogy történjen már meg! Olyan régóta, olyan sokan várnak rá, akkor most itt az ideje, hogy jöjjön. Jó emberek a szüleim, megérdemlik, hogy még éljenek, én pedig megérdemlem, hogy velem maradjanak.

Harcolt az eszem a szívemmel. Vártam a csodát, és persze nem jött. Keserű és csalódott vagyok, és még hülyének is érzem magam, hogy én is bedőltem ennek. Hogy mit tehetsz most értem? Megmondom. Hallgass végig! Akkor is, ha furcsákat beszélek. Akkor is, ha sokadszor mondom el ugyanazt.

Ülj mellettem, és figyelj! Fogd a kezem, és támogass. Ne adj tanácsokat, ne akarj szavakkal vigasztalni, ne okoskodj! Ne legyél józan és logikus. Ne sürgess, adj időt, hogy elfogadjam, ami történt! Csak ennyit tegyél. Aztán majd aludni is tudok…

Törőcsik Edit novellája

Nyitókép: Unsplash

The post Egész éjjel nem alszom, mert rátok gondolok, Anya! appeared first on Igazinő.

Nehéz volt. Ott vannak a gyerekei, ott van a fotója, a holmijai, a bútorai. A hajszálai, a parfümje illata, az ékszerei, a könyvei – egyszerűen ott van.

Amikor a múltkor temetésen voltam, hallottam, hogy a feldolgozás része az, amikor átvesszük az elhunyt egy szokását. Például, hogy hogyan hajtogatta a szalvétát, vagy hogyan szólt a telefonba. Így gyógyul a lélek. Megjegyeztem.

Az éjjeliszekrényemen vannak azok a fotók, amiken a már elhunyt nagyszüleim vannak. Még 1999-ben készültek az esküvőmön. Mind a négyen ott voltak velem. Most csak emlékek vannak róluk: gyűrűk, vadásztőr, nercbunda, fülbevalók. Amikor reggel felébredek, köszönök nekik is. És amikor öltözöm, felveszem a gyűrűiket, hol egyiket, hol másikat. A kabátok közé be van akasztva a bunda is, minden nap megsimogatom. Jó tudni, hogy itt vannak velem, vagy rajtam.

Tudtam, hogy nekem az a szoknya kell. Együtt vettük, zebracsíkos, olyan merész, amit én elsőre nem vennék fel, de rajta imádtam. És ha még lehetett volna venni, biztosan vettem volna magamnak is utána, de már elfogyott. Szóval, mondtam a férjének, amikor szólt, hogy van egy rakás cucc, ami nem kell nekik, hogy én azt a szoknyát szeretném.

FORRÁS: UNSPLASH

Mintha időzített bomba lenne nálam, úgy vittem haza. Óvatosan. Nehogy valami baja legyen. Kezemben egy darabka történelem a barátságunkból. Egy ereklye, amit még felpróbálni sem mertem. Úgy terveztem, kimosom, azzal a sajátommá lesz, és amikor megszárad, beteszem a szekrénybe… és nem tudom.

Aztán eszembe jutott, amit a temetésen hallottam, hogy átvesszük a szerettünk szokását, és így gyógyul a lélek. De hát ez csak egy szoknya, mit kerítek neki ekkora fenekét?! Egy ruha azért van, hogy hordjuk. Funkcionális darab, nem érzelmi! Hát igen, valakinek biztosan, vitatkoztam saját magammal. Felvegyem, vagy ne, ez itt a kérdés.

Végül úgy döntöttem, kimosom. Majd csíptetős vállfán a radiátor elé tettem. Reggelre legyen száraz! Nem tudtam aludni, egész éjjel a fejemben volt. Mégis álmodtam, mert emlékszem, hogy beszélgettünk. És filmként láttam az egész szoknyavásárlást, hogy hogyan történt.

Álltam a munkahelyem  előtt, jött értem, mentünk Pomázra. Beszélgettünk, röhögtünk, mint mindig. Jó régen volt, öt éve legalább, micsoda dolgok maradnak meg a fejemben?! A boltban rögtön kiszúrta a szoknyát, nekem túl sok volt. Kiderült, milyen provinciális az ízlésem, mit fognak szólni… de hozzá passzolt. Most meg itt szárad a nappalimban.

Hatkor kelek. Körözök a szoknya körül. Felvegyem, vagy sem, ez itt a kérdés, még mindig. És az, hogy egyáltalán rám jön-e. Alulról nem, de ugye a szoknyát felülről is fel szokták venni, úgy meg végül jó. Rámjön, na, ez a jel, hogy méltó leszek rá. Pizsamafelső, mert csak próbálgatom még, zebracsíkos szoknya, és annyira jó érzés.

Mintha ő is itt lenne.

Szia barátnőm, örülök, hogy itt vagy velem, remélem, egy szép napot töltünk együtt – simítok végig a kezemmel a szoknyán. Csak mosolygok bárgyún, de jó! De akkor fekete vagy fehér legyen hozzá felül? Ő feketével hordta. Nem kísérletezgetek, ami bevált, azt veszem fel én is, meg fekete csizmát. Mint a színész, ahogyan belebújik a szerepbe, úgy leszek én is büszke, csinos, nevetős, magabiztos. Ide nekem az oroszlánt is! Ja, azt inkább most kihagynám, így zebrában…

Nyitókép: Unsplash

The post Magamon viselem az emlékedet, így nem vesztettelek el teljesen… appeared first on Igazinő.

A nevekkel van problémám. Vagyis azzal, ha valaki nem tudja a nevét. Ez most hülyén hangzik, de higgyétek el, több ilyen van, mint gondolnátok. Mert vannak, akik egyszerűen elfelejtik, hogy két utónevük van. Vagy két vezetéknevük. Vagy az anyjuknak van mindkettőből mindkettő, de ők ezt nem is tudják. Vagy van anyakönyvezett neve, de a család egész életében Erzsébetnek hívja. Akkor is, ha amúgy Katalin.

Igazából az egész nem lenne érdekes, hiszen nem szívatásból nem tudja, hanem azért, mert az ő identitásához nem tartozik hozzá annyira az a második név, hogy használja. Ezért nem is mondja. De ha az én munkám olyan, hogy a pontos névre van szükségem, akkor ez dühítő.

Éppen ezért úgy gondoltam, hogy ez velem nem történhet meg. Egyrészt mert minden nevemből csak egy van, másrészt meg tudom, amit tudnom kell! Le is esett az arcom, amikor elutasították egy kérelmemet, mert  nem vagyok azonosítható. Mert anyámat nem úgy hívják, ahogyan én azt a nyomtatványon kitöltöttem. Mi van?!

Nagyon csúnya szavakat mormoltam magam elé, miközben a határozatot olvastam. Hát már mindenki hülye? Az persze eszembe sem jutott, hogy én tudom rosszul, tehát én vagyok a hülye, hát persze, hogy hoztam azt a természetes emberi reakciót: nem az én hibám!

FORRÁS: PEXELS

Első dolgom az volt, hogy felhívtam anyámat, hogy azonnal mondja meg a nevét. Azt hitte, ittam valamit, vagy agyrázkódásom lehet, mert amúgy minek kérdeznék ilyeneket. Azért elárulta, lecsekkoltam, hogy én is így tudom. A nagy kavarodásban azért a személyimet, vagy bármely más okmányomat is elővehettem volna, de nem.

Ragaszkodtam az én igazamhoz, és persze az anyám nevéhez.

Másnap reggel a munkahelyemen eldöntöttem, utánajárok ennek. Mi is az anyám neve? A közigazgatásban dolgozom, hozzáférek adatokhoz, saját adatait nem szokták ellenőrizni, meg minek is ugye, azt általában tudja mindenki. Szóval, rákerestem magamra.

És kiderült. Nem stimmelt a név, az édesanyám neve. Én vagyok akkor a hülye? Hogy nehogy igen legyen a válasz az általam feltett kérdésre, nyomoztam tovább. Akkor megnéztem, hogy a testvéreim anyját hogy hívják. Kiderült, hogy nem úgy, mint az enyémet. Aztán az is kiderült, hogy az egyik testvérem vezetékneve sem stimmel. Nagy kavarodás lehetett a születéseinknél!

Felhívtam apámat, hogy miket találtam: az én anyámat másként hívják, mint a testvéreim anyját, sőt, az egyik testvérem vezetékneve is más. Vette a lapot. Azt mondta, mindig tudta, hogy anyám nagy játékos! Pedig csak a rendszer hibája. Simán csak elírták anyukám nevét. Nálam lehagyták a második keresztnevét, a testvérem családi nevénél meg az ő betű lett rövid.

Ezek nem tűnnek nagy dolognak, közben meg mégis. Az az elutasító határozat elbizonytalanított. Kétséget ébresztett saját intelligenciahányadosom összegében. Aztán kiderült az igazság. Az egész más hibája!

Nyitókép: Pexels

The post Egész életemben rosszul tudtam, hogy ki az anyám? appeared first on Igazinő.

Gyönyörűen süt a nap, a madarak csiripelnek a parkban, enyhe szellő fúj. A lakásban rend, tisztaság. Minden kimosva, kivasalva. Felöltözöm és kilépek a házból, futok 15 kilométert.  Csak úgy, lazán, meg sem érzem. Elégetek 1800 kalóriát, plusz áldozok még a formáim kötelező megőrzésének oltárán is, így leszek bombanő. Mint mindig, mindezt csak 23,8 perc alatt.

Jól nézek ki. Magas vagyok, vékony, nagy a mellem, ezt imádják a férfiak- állítólag. Nem izzadok. Soha. És nem is ráncosodom. Soha. Enyém az örök fiatalság titka. Csak az enyém és nem árulom el,  ha kínoznának, akkor sem. Még csak 7 óra. Felöltözöm a legmenőbb cuccba, most a púderszín a divat, és egy über-über menő sneaker is a lábamra kerül, aztán profi smink, frizura percek alatt, és már indulok is.

A gyerek természetesen magától ébred, jókedvvel. Alig várja, hogy iskolába mehessen, és számot adhasson tökéletes tudásáról. Gyorsan felöltözik, haját belövi, fogát megmossa. Semmi sürgetés, teszi a dolgát. Reggelizik, majd beleugrik a Converse-be és az általam sütött, friss péksüteménnyel elsétál az iskolába. A suli kapujáig kísérem, majd puszit adunk egymásnak, bájosan integetünk. Időben visszaérek a házhoz. Beülök a kívül-belül ragyogó városi terepjárómba és miközben pillangók repdesnek a hasamban a boldogságtól, indulok dolgozni.

FORRÁS: UNSPLASH

A munkahelyemen elégedett mosollyal várnak a kollégák és az ügyfelek. A Nap ragyog, a világ békés, az utakon őzikék és nyuszik szaladgálnak, semmi gond. Ügyfél sincs, nincs is mit ügyintézni. Beszélgetünk egész nap mindannyiunk egyszeri és megismételhetetlen boldog életéről, amiben senkinek semmi gondja. A munkaidő véget ért. Szomorúan búcsúzkodunk egymástól. Könnyes a szemem, hogy el kell hagynom a munkahelyem, ha csak másnapig is.

Otthon a gyerek vár. Csak ötösöket hozott az iskolából és dicséreteket. Még azért is megdicsérték, hogy egész énekórán beszélgetett, hiszen értékes információkat osztott meg a másik padsorban ülő osztálytársával, halkan, az órát nem zavarva. Természetesen. Mert rendesen megnevelt gyerek.

A létezését is alig lehet észrevenni. Türelmes, segítőkész, kedves mindenkivel és hát igen, egyszerűen hibátlan. Tisztára olyan, mint én! A kamaszkor, lázadás, szemtelenkedés ismeretlen fogalmak nálunk. A lecke kész, kikérdezni sem kell a Walesi bárdokat, hiszen könnyedén megtanulta délután, míg arra várt, hogy édesanyja – akit meleg vacsorával lepett meg! – nagy szeretettel hazatérjen.

Vacsora után meghitten beszélgetnénk az élet nagy dolgairól és kérdéseiről. De rájövök, hogy egy tökéletes, ideális világban beszélgetésre sincs szükség, hiszen még problémák sincsenek. 8-kor megfürdik, nem akar sem tévét nézni, sem minecrafttal játszani, csak a Háború és béke kritikai kiadását bújja. Tudja, hogy kipihenten, üdén érdemes másnap felkelni, ezért 76 oldal elolvasása után 8 óra 10 perckor elalszik.

Én nem vacsorázom. Egyrészt azért, mert az este 6 utáni evés hizlal, másrészt nagyon figyelek az ökológiai lábnyomomra, ezért csak helyi termelőktől vásárolt búzafüvet eszem. De még villámként begyúrom a tésztát, hogy a gyermekem holnap reggel a házi készítésű tízórait magával tudja vinni. 8.15-kor nyugovóra térek, hogy üdén ébredhessek a nagyon várt holnapon! Remélem, nem történik akkor sem semmi…

Nyitókép: Pexels

The post Egy tökéletes nő tökéletes napja – Ugye, a te életed is ilyen? appeared first on Igazinő.

Úgy gondoltam, ezek miatt nem fogom letölteni az alkalmazást a telefonomra, mert túl sok helyet foglal el. Jól megvoltam nélküle, ha valami nagyon érdekelt, a lányom laptopján beléptem és megnéztem. Azért nem voltam hülye meg begyöpösödött, neteztem én, csak a közösségi oldalakat kerültem el. De már minden az volt. Mármint közösségi.

A telefonomra letöltöttem egy sportoláshoz használható alkalmazást, és ez is olyan volt, hogy láthatták mások, meg lájkolhatták is, amit csináltam. Nem győztem törölni a felhasználókat, akik követtek. Aztán idővel megtörtem, és csináltam egy Facebook-profilt. Akkor, amikor már nem volt menő.

A nővérem fia is megmondta, hogy a Face már gáz, mert az összes tanára, anyja, nagymamája regisztrált már, sőt! Aki él és mozog, mind ott van, szóval ezért ajánlatos elkerülni, és oda menni, ahol a fiatalok vannak.

Ekkor döntöttem úgy, hogy én is csatlakozom. Tudtam, hogy ismerősöket nem akarok, inkább csak bekövetni olyan oldalakat, amik érdekesek. És így futottam bele az igazi férfiról szóló történetekbe.

Ja, bocs! Igazi Férfi. Hangosan röhögtem, amikor rájöttem, hogy azért írják nagy kezdőbetűvel, hogy így legyen hangsúlyos, hogy mennyire igazi és mennyire szerelem, plusz mennyire férfi. 

Egyik történet sem volt annyira érdekes, inkább tipikus. Minden esetben a férfi volt a kezdeményező, a nő meg a meghódításra váró. Én meg nem értettem, hogy ezeket az általánosító, sztereotipikus sztorikat minek írják le és ki a franc olvassa el… Persze rajtam kívül, mert engem hajtott a kíváncsiság, hogy vajon elhiszi-e ezeket valaki. Mert az életben még nem tapasztaltam ilyet.

Amikor különmentem a páromtól, évekig kettesben éltem a kislányommal. Egyáltalán nem hiányzott az életemből a férfi. Elnézést! A Férfi. Kissé viharosra sikeredett az utolsó pár év az exemmel. Gimnazista korunk óta voltunk együtt, aztán harminc  körül úgy gondoltuk, jöhet a gyerek. Amikor a baba megfogant, “apa” szerelmes lett. Csak már nem belém, ahogy a közös években megszoktuk, hanem egy másik nőbe. Igen, miközben a közös gyerekünket vártam.

Ekkor már az esküvő időpontja is ki volt tűzve, mert ugye hogy néz már ki, hogy nincs apja annak a gyereknek? Persze, van apja, csak az kell, hogy a férjem is legyen. Mit meg nem tesz az ember a hülye társadalmi elvárások miatt… Szóval, az esküvő elmaradt, így a férjem sem lett a gyermeke apja. Jól tettem, egy válással kevesebb. De mire a gyerekem megszületett, addigra “apa” éppen kiszeretett a másik nőből, és mégiscsak velem szeretett volna élni.

Adtam egy újabb esélyt neki, és belevágtunk. Három év lett belőle. Ezalatt megtanultam: ahhoz, hogy boldogan éljek, nem kell férfi. Amikor vártam a gyerekem, nagyon megijedtem attól, hogy az apja hiányában megfosztom attól a boldog gyerekkortól, amit minden szülőnek kötelezően kell biztosítani. Ezért visszafogadtam Gábort, mikor jönni akart.

Bár az, hogy mással esett szerelembe, jelezte mindkettőnknek, hogy nem kellene már erőltetni kapcsolatunkat. Elmúlt, kihűlt. De megint bekattantak az elvárások és a megfelelési kényszer. Aztán végül mégiscsak egyedülálló anya lettem.

Évekig tartós kapcsolat nélkül éltem, dolgoztam, neveltem a lányom, sportoltam, ismerkedtem. Élveztem az életem, nem hiányzott semmi és senki. Egy januári estén aztán a szomszéd fiú felhívott, hogy van-e kedvem sífutni vele és egy barátjával. Örültem a meghívásnak, tök jó program. Versenyt sífutottam a fiúkkal, és közben megtörtént a csoda: bejött nekem a szomszéd srác barátja.

FORRÁS: PEXELS

Nem volt jó a mozgástechnikája, de küzdött, és amikor a nagy sebesség miatt elesett, nem azt játszotta, hogy gyorsan felugrik és megrázza magát, majd csinálja tovább. Nem adta elő a kemény pasit, hanem megengedte magának, hogy összetört legyen. Látszott, hogy nehezen folytatta. Ez meghatott. Az, hogy tud ilyen is lenni. Bátor, hogy a gyengeségeit is felvállalja egy nő előtt.

Az emberek nem szokták az elesettségüket megmutatni, még önmaguknak sem. Ez sokat jelentett nekem. Ekkor már tudtam, hogy én is megtaláltam az Igazi Férfim. Azok az internetes sztorik talán nem is hülyeségek…

Törőcsik Edit novellája

Nyitókép: Pexels

The post Röhögtem az “igazi” férfiakon – aztán találtam egyet! appeared first on Igazinő.

Erre ma reggelre megvilágosodtunk, hogy mégsem akarjuk… Pedig most várom a második gyereket, az első is picurka még, és a bankban mondták, hogy a babaváró és a CSOK jó lehet. Ha úgyis együtt vagyunk, és úgy tűnik – a következő gyerek miatt – együtt is leszünk, akkor miért nem házasodunk össze?

Nem nagyon gondolkodtunk ilyesmiben előtte, csak úgy megtörténtek a dolgok. Nekem is jó volt így: szerelem, együttélés, gyerekek. És megbonyolódott az egész! Nagyobb autó kellene, nagyobb lakás, több pénz. De hogyan?

Én nem tudok dolgozni terhesen egy másik kisgyerekkel, nulla segítséggel, Lacinak meg egyszerűen nem fér bele több munka az életébe. Ja, és most ne jöjjön senki azzal, hogy akkor minek akarunk még egy gyereket, meg minek nagyobb lakás, meg nagyobb autó…

Szóval, a bankban mondták, hogy minden egyszerűbb lenne, ha összeházasodnánk. Mármint a hitelek miatt egyszerűbb. Én meg úgy éreztem, hogy igen, akkor most visszatérünk a nyílegyenes, magától értetődő dolgokhoz, úgy mint szerelem, együttélés, HÁZASSÁG, gyerekek.

FORRÁS: UNSPLASH

Nem is hittem, hogy ez mennyire bennem volt. Akart a fene feleség lenni! Erre mégis. Úgy éreztem, tartozom a gyerekeimnek azzal, hogy az apjukkal összeházasodunk. Mert bár a mi szövetségünk örök – vagy mégsem, de ezt sosem tudja senki előre -,  a gyerekeknek mégis jobb házasságban élő szülőkkel nevelkedni. Az olyan stabilabb, nem lehet csak úgy ukmukfukk kilépni belőle. (Persze, hogy ki lehet, a lelépés sem házasságfüggő.)

Szóval, a rögeszmém lett ez a házasság dolog. Még azt is mondtam Lacinak, hogy csak úgy lehet igazán komoly a szándéka, ha feleségül vesz, sehogy máshogy!

Nem válaszolt, csak bólogatott: a hitel nagyon kedvező, meg szeret is, jóleszazúgy! Én meg hergeltem magam. Igen, ez kell, hogy komolyan vegyenek, ez kell, hogy úgy érezzem, nem csak egy megesett nő vagyok. (Pedig sosem éreztem így, és nem is ez volt a helyzet.) De akkor is! A feleség szerep jogi védelmet kap az államtól, ez az egyetlen jogilag is rendezett forma, előtte csak éldegéltünk a vadasban. Laci jókat nevetett.

– Mi van, visszautaztál az időben? – kérdezte. – A gyerekeink meg fattyak?

– Persze, hogy nem – mondtam. – De milyen szar már, amikor az anyakönyvvezető előtt el kell ismerned, hogy tiéd a gyerek.

– Hát kié lenne? – nevetett.

Majd hozzátette, túl jó a hitel, és aláírta a jegyzőkönyvet, hogy oké, akkor legyen, ki az a hülye, aki egy ilyen lehetőséget kihagy? Éjjel aztán mindketten rosszul aludtunk. Biztos a hormonok, gondoltam, biztos a sok stressz, gondolta. A kicsi is csak sírdolgált, szóval, azt hittük, valami front lesz. Még sötét volt, amikor Laci egyszer csak felült az ágyban.

– Szerintem hagyjuk ezt, annyira nem jó az a hitel. Annyira nem rossz nekünk így, nekem ez nem fog menni, ne haragudj – mondta.

– Mi van?! – kérdeztem. – Én nem értek semmit. Pénzt kapunk azért, hogy együtt vagyunk, hát már csak ezért megéri!

Megfogta a kezem, a szemembe nézett, elkezdtünk nevetni, majd ő szólalt meg hamarabb: az anyakönyvvezetőt te mondod le!

Törőcsik Edit novellája

Nyitókép: Unsplash

The post Akkor sem veszel feleségül, ha fizetnek érte? appeared first on Igazinő.

A repülőjegyet úgy vettem, hogy visszafelé is. Az érkezéstől három hétre szólt, de végül fél évig maradtam. Angolul sem tudtam rendesen, a magyar főiskolai diplomám sem sokat ért, de kellett munka: egy építkezésen dolgoztam éjjel, nappal árut szállítottam egy kínai étterembe. A testvéreim és a szüleim is meglátogattak Londonban, együtt laktunk a magyar barátaimmal, nem hiányzott semmi.

Három év múlva rájöttem: ha nem akarok egész életemben szar munkát végezni, akkor mégis tanulnom kell. Meló mellett elvégeztem a közgazdász alapképzést, úgy gondoltam, ez lesz a befektetésem a jövőbe. Lassan haladtam, bocs, megfontoltan, mert ahhoz, hogy mindent kifizessek – lakbér, kaja, tandíj –, éjjel dolgoznom kellett. Napközben egyetemre jártam, hétvégén meg Portobellón dolgoztam egy étteremben, nem volt sok üresjárat a napjaimban. Meg alvás sem.

Aztán kezdtem unni Londont, a folytonos nyüzsgést, a tömeget, ezért egyre kintebb és kintebb mentem a városból. Elegem lett abból a takony időből, az állandóan szitáló ködből meg esőből, és abból is, hogy még egy rendes kánikulájuk sincs. Amikor nyáron huszonöt fok van, akkor bemondja az összes tévé, hogy veszély, és mindenki vigyen magával vizet ebben a nagy melegben. Én meg csak vigyorogtam. Már hozzászoktam, ott ez volt a meleg, és én is rövidnadrágban voltam pólóval, de tudtam, otthon ez még csak egy tavaszi nap, csak a bevezető.

Sokat agyaltam, hogy még vágyom a kalandot és fiatal is vagyok, szóval nem akarok hazamenni, de már London sem adja azt, amit az elején. Mit is akarok? Világváros, de azért nyugalmas, legyen tenger, és legyen jó idő. A magyar tél nem hiányzott, én még emlékszem az 1987-es óriási hóra otthon, annyira, hogy nekem a hátralévő életemben nem kell több.

Hét éve úgy döntöttem, Sydney-ben folytatom az életem. Egy táskával érkeztem, nem volt se munkám, se szállásom, de azért pénzt vittem. Tudtam, hogy az óceánparton akarok élni, hogy mezítláb le tudjak menni úszni, és hogy meg akarok tanulni szörfözni. Másnapra már találtam munkát – építőipar –, és jó helyen szállást, hogy mielőbb élvezhessem Bondi Beach szépségét.

Senki nem tudja, hogy magyar vagyok. Brit állampolgárként érkeztem, úgy is tartanak itt nyilván, és mivel tíz évig éltem Londonban, elég erős brit akcentusom van. Azt mondják, az a legszexibb. Amikor barátokat kerestem, azt sem nemzetiség szerint tettem.

Izzy, így hívták a lányt, aki feltűnően jól szörfözött. Nyilván tőle akartam megtanulni én is, közben haverok, aztán barátok lettünk. A sydney-i első karácsonyt vele töltöttem. Annyira más volt, hogy az óceánparton a legnagyobb kánikulában van mindenki fején a Mikulás sapka, és hogy a homokba állítva díszítik fel a fenyőt, és fürdőgatyában vagyok, miközben szól a Jingle Bells!

FORRÁS: UNSPLASH

Egyedül voltam, és nagyon hiányoztak a szeretteim. Izzy elhívott magához, anyukájával él. Mondta, hogy ők egy kicsit másképp karácsonyoznak, nehogy meglepődjek, mert 24-én este várják az ajándékokat, vacsora után. Jó, mondtam, de nem kérdeztem semmit. Érdekes lesz, mert ez majdnem olyan, mint a miénk otthon, Budapesten. Amikor a lakásuk ajtaja elé értem, megdöbbenve hallottam, hogy ismerős zene szól, de valahogy olyan furcsán énekelnek. Mondja is Izzy anyukája, hogy náluk a szenteste más, mint itt Sydney-ben, kérek-e bejglit.

És ekkor értettem meg, hogy magyarul énekelték a Csendes éjt, ezért volt a fülemnek furcsa, már 11 éve nem hallottam ilyet. Magyarok ők is!

A legboldogabb szentestém volt azóta, hogy elindultam külföldre Budapestről. A Föld túloldalán, egy klímás lakásban, kánikulában. Ausztrál jóbarátokkal, akikről kiderült, hogy 1986-ban érkeztek Kolozsvárról, és Izzy – aki amúgy Izabella – már itt született. Hét éve élek itt, Sydney-ben, egészen pontosan most lesz a hetedik szentestém velük. Csendes éjt éneklünk, bejglit eszünk, magyarul beszélünk, és tudjuk, hogy jön a Jézuska a csengettyű után. Szaloncukrot és habcsókot rakunk a fára, és én közben rátok is gondolok anyukám, apukám, testvéreim, otthoni szeretteim, Magyarország!

Nyitókép: Unsplash

The post Karácsony az óceánnál: Énekelted már kánikulában a Jingle Bells-t? appeared first on Igazinő.